Today I didn’t die. Going out further to sea following Zayche, who swam up ahead, looked down through surprisingly clear water at plumes of current-eddied sand beneath, clearly visible through the rolling water. Snapping my red scrunchie around a wrist like a good-luck charm, letting my hair down in the water with a morbid pang of news-headlinery: Male Drowning Victim Identified By Hair Accessory. Quickly as it set on it subsides, just another wave as I settle into this unsteady, slapdash crawl stroke I have, out of practice I’m thinking, rusty, entirely unsuited to sea conditions, though it's calmer now than yesterday. Or the day before, high violent whitewater crashing over the rocks serrating the shoreline. So patently unswimmable, the Gypsy mother hovered urgently up and down the Butamyata waterfront, poised and tense as she watched over these little kids from the Mahala, ready to order them out at the first sign of any turbulence endangering that sheltered lagoon.

In all my 3 months now at this small coastal village, just off the closed Turkish-EU border, it’s been at most a half-dozen times I’d actually swum in the Black Sea, a fact I’m shy to admit. Had all these beaches at my unlimited disposal, my routine had coalesced into an elaborate avoidance. Going to the beach mid-afternoon with my djembe on arm, or a yoga mat in the morning, or taking longish jogs along the hilly coastline. Arriving to a halfway-stop sitting on a rock to stare out to the horizon in a kind of a meditative trance, talking out loud completely at ease there with no-one to even hear. Talking to the clouds, the sky, the sea, the ants.

Steady reports seeping in, of swimmers and surfers last seen going out onto the menacing or innocent-looking waves, these almost invariably being young white males I didn’t have to check to know, and never to return. Jogging past, there is a memorial stone with a plaque inscribed in Cyrillic overlooking a nondescript, secondary little cove of the coven of strung-together baylets and undeveloped natural beaches. The plaque commemorating the 2 men lost to sea as they rescued a pair of children, little boys who made it out alive. Zayche is nine, and has been taught to swim by her dad at age 3 or something like that, very well too, I saw as I watched the pair of them from shore, two bobbing blotches like a pair of dolphins at play. Now he’s gone on a long lap around the bay, and as the two of us venture out riding over the rolling shoulders of the big, robust waves, it reminds me of the outdoor wave pool at Gellért spa, the way it started small and increased in strength until the strong undercurrent could easily upend you into the chlorinated poolwater, and how I’d swim right up to the grates at the deep end, back when I was a kid.

‘You’ll need to be careful you know,’ I tell her, feeling water beneath my feet, ‘I’m not sure I could help you if there was any trouble.’ She acknowledges this, waving us further out, fearless and nine, and after a few more meters more I say, ‘No, let’s get back now.’ She’s good about this, though obviously unconcerned with all this heaving force around us, humoring me while floating like a butterfly, me managing a steady crawl toward the waiting shore. Minutes go by, I lift my head up to check for the beach umbrellas up ahead and the people and sand and it all looks very far, Lipite beach viewed from the wrong end of some opera glasses perhaps, a twinge of alarm that segues neatly into another bout of swimming. Draining, bobbling from wave to wave, but still no progress as far as I can tell, even as I ride beachward smooth over every surge, the waves pull me back irresistibly. Overall the illusion is of working way too hard to remain entirely stationary, fighting just to stay where I am and not drift further out. Peaks roll over me as I find occasional foothold underneath, just far enough to keep my nose above the surface.

Salt water slapping across mouth and nostrils, I wheeze and splutter, a flash flood of fear bringing up an article from this morning’s Google surfing, looking up Waterboarding.  Strikingly clear and simple: confinement and intermittent but steady water exposure. Death by drowning, so unreasonable, as I’m probably miles off being exhausted of all strength, yet every thwarted effort at propelling myself shoreward winds up the panic and paranoia. I switch to my auxiliary backstroke, fearful of breakwater damping me out, willing calm and composure upon myself for another eternal minute or two, contemplating Zayche’s safe return to shore and appalled at the notion of having to ask help myself. Then I’m over the brink somewhere, over embarrassment and mortification and all scruples, compelled first to moan to myself, repeatedly, and then with no guardian spirit or salvage-dolphin materializing, bouncing along to pluck me away from full immersion, just an inarticulate bawling admittance of failure and defeat.

Vocalizing something along the lines of ‘Oh, no,’ and then ‘This is bad,’ a leaden irony not lost as I tread water, just about capsize into ridicule. Zayche will be fine I tell myself, a little minnow as much at home as you’re out of your depth, she’ll breeze straight over the breakwater. And I finally start screaming in earnest, even as no immediate threat to my life is forthcoming, but certain that I can’t possibly navigate to safety. Burdening Zayche with my incompetence is a far more horrifying perspective than to merely make an inane spectacle of myself, going so far as to imagine for a second that she too may be fighting for dear life. Mounting fear amplifies my cries, and though the wild hippie-beach has no lifeguards, I’m confident my high-strung, raucous yelling will carry to the people on the beach. Relieved, I see she’s reached shore already, and all fear now is for myself only. A familiar scenario overall, for I am no stranger to the closeness of my own impending doom, like an unpleasant old shadow-friend showing up again, anticipated. On the edge of my vision a swimming figure comes closer, broad and mustached, and stopping quite close to my warbling form to look somewhat incredulously at a grown man such as myself apparently yelling his head off in some weird language, and so close to shore. For a moment it seems conceivable for him to turn back, but I do not will him turn away, whatever the justifications may be.

Another young man is coming in from right up front, holding a swimming aid of some sort, and I keep right on bawling, though less in alarm now, more in relief and encouragement. It is one of those half-surfboard shaped flimsy foam floaty things, the kind with straps on, a perfectly solid-looking rescue token. Relaxing into the inevitable, I welcome their assistance, suddenly feeling tired and drained, almost weightless as I clamber onto the plastic raft, making some feeble efforts to stand in the shallow, but reasonably letting myself be dragged ashore. Minutes possibly are spent trying to communicate, gratitude, explanation, even a small joke, and I encourage introductions, immediately forgetting the names of both my two therapists. Footing regained, clambering for my bearings, curling my toes over firm, rough, almost gravelly sand, I can see she’s huddled under the parasol there, probably frightened and confused, amends are waiting to be made. For now, I can think about nobody at all.

Saccolgatom a térfogatot. Hány mértékegységnyi holmi? Konyhaszekrény, ruhásszekrény, cipőszekrény, polcok, egyéb tartalmak. A szemsacc mértékegysége praktikusan most is gyümölcsláda, az a műanyag elnyűhetetlen fajta, amilyen 3 is velem jött még Budapestről. Az egyikben még valaha bakelit lemezek laktak, innen az Index Rádió matrica is, az egyetlen kék színű rekeszemen. Kékek még a nagy IKEÁs szatyor, az ajándékba kapott hálózsák, és a kedvenc bögre, a nagy fülesem, egy-két pólóm és a fő futócipőm, ennyi nagyjából a kékség. A farmeromat kihajítom, mert már nem fér fel a télen odagyűlt pocakra, és még ha le is menne a nyáron a bánatzsír, hát csak lesz még másik nadrág. A többi kékségem láthatatlan, azaz vagy nincs megnyilvánulása, vagy egyáltalán nincs is - de az összes többi rekesz sötétszürke. Minden konyha-holmimat a többnyire nem-kék ruháimba fogom bugyolálni, töréseket elkerülendő. Sok holmi az a "nincs ám sok holmim", kell még kettő nagy kék szatyor, ki is tekerek ma érte az IKEÁba, a Mall Galleria plázához.

Ott voltam legutóbb moziban, ahol a filmről annyit tudtam csak előre, hogy feliratos, új és Oszkár díjat kapott. Sokkal jobb is volt így nézni bármit is, hogy nincs róla előre fogalmam. Barátok vagy avatott ajánlók ajánlják a filmjeim így is úgy is, ha már sok éve elkopott a saját filmradarom, amit nem is bánok. Maga a dolog egy kíméletesen két óra alatti, amerikai és elképesztően didaktikus film, amin legalább két alkalommal sikerült azért nevetnem, és abból állt az igazán jó, hogy szépen látványtervezett, kosztümös hatvanasévek-eleje amerikai road movie, zenés fókusszal, New Yorktól a Deep South mélyére. Megteszi. A jegy mellé képeslap is járt, kék színekben, a főcím pedig ciril, vagyis bolgár szedésű, ezt eltettem. Furcsa volt kijönni a moziból, az előtte-utána terjengő plázavilágban bámész-navigálás, és a film hatása összességében egy enyhén euforikus eltévedés állapotában lökött ki a fotocellás sötétbe.

Mégis egyben költözöm le Szinemorecbe, ahonnan aztán egyből mehetek Sofián át Pestre: mégsincs értelme Burgasban újrázni, ha egyszer köztes állomás. Mi másnak is tekintsem? Féltem nekivágni egyedül a tengernek, ez volt a legbiztonságosabb módja: lakótárssal és nagyvárosban. Értelme mindenképp ennek is volt, egyrészt tovább akarhatok állni, másrészt ami talán ugyanilyen fontos, ellestem a jóga alapjait, és ezt magammal viszem a poggyászomban mindenhová. Ahogy a nemkék matracot is.

A tenger viszont hol kék, hol nem. Én sokáig azt hittem, hogy a tenger amilyen változékony színű, minden kéket tartalmaz, de nem. Rá kellett ébrednem, hogy a tenger fölött ott az ég, ami szintén a kék minden árnyalatában változik, és a horizontvonal azt mondja, hogy ez bizony két párhuzamos színspektrum, és nem is fontos tudni, találkoznak-e, mert láthatóan külön vannak. Egészen elvont elképzelés csak az összetartozás. Vagy a szín, ugye. Égkék és tengerkék, és persze tengerszem.

Sokáig volt averzióm a kék és a fehér színek felé. Hogy-hogy nem, az elmúlt években, az elfutó években beeresztettem az életembe, előbb a kéket, aztán a fehéret is. Hogy lehetne idegen egy szín? A film is az amerikai rasszizmust bontogatta, de az volt benne talán a szép, hogy a két turnéautó, meg nem mondom milyen típusú, de olyan soksok négyzetméteres, uszonyos amcsi szürreál-autók, színe szép kék volt, talán azúrkék. Ez marad meg a képeslapon is, ahol mindent magába foglal a kékség, a színészeket a kocsiablak keretében, és a szélekig kifelé az egész filmentúli világot. Amikor mintha először választottam saját magamnak kék színű tárgyat, az futócipő volt, egyszerűen nem volt más színben az a jófajta modell, én pedig futni akartam lehetőleg aznap, így hát kék lett. Így lett a kék futócipő a határok leküzdése és az eufória kifejezése. Aztán jött a többi, az Ultrabalatonos futómez, meg a legjobb fejhallgató, amit megintcsak nem találtam más színben. Ahogy rámrakódik a kék hordalék, ebből is lett egy különös szálnyi múltam, amin összefüggök.

Most hogy hátrahagyom, holnap, ezt a köztes állomást, hátrahagyom ezt a formát, ami köztes forma már. Ma tudtam meg, bár talán nem egészen először, hogy erre van egy szakszó: autofikció! Ehhez akkor már olvassátok el Knausgaard Harcom-regényeit, én például ha autofikció lennék, akkor valami olyasmi szeretnék lenni. Még nem tudom, hogy mi lesz itt helyette, mert annyira nagyon mégsem lehet más, mint amit a billentyűzeten át tudok nyomkodni, passzírozni. Mostanra már ilyen közvetlen e-per-egyes, blognaplós írásokhoz egyre kevésbé érzem magamban azt a személyes-szakmai érdeklődést, hogy nekem tényleg a fikcionalizáló önírás legyen a határküzdelmem, bármilyen kézenfekvő is, és bár nagyon szeretem ezt a személyes, kitárulkozó és önboncolgatós műfajt. Olyan, mintha beszélgetnék egy jót – de hát nem lehet csak erre való az írás, terápiának, hogy pótolni próbáljon valamit, ami úgyis pótolhatatlan. Túlságosan heroikus ez így. Úgyhogy éntőlem majd olvassátok a valami mást, úgyis elkerülhetetlenül lesz majd valami „is”. A jövőm pedig csupa kék horizont egészen a lap széléig.

Szia, Burgas!

Mézet gyűjtök. A mézet a tea mellé adják kis műanyag stanicliban, épp egy evőkanálnyi lehet. Amióta nem kávét iszom teát kérek, és amióta kijárok teázni mindig elteszem a mézet, és a konyha sarokpolcán egy vizespohárban gyűlnek a staniclik. Most 11 van belőlük, de mindig van fogyás és újabb gyűjtés mellé. Azért is jó az ilyen méz, mert folyós, nem olyan ikrás, mint a nagy befőttesüvegben. "Med", az a méz, úgymint a "medve" szóban. Egyszer már, több évtizede, kitaláltam, hogy én egy cukorbeteg micimackó vagyok. Ez is igaz. "Minden igaz, minden amit bárki valaha gondolt."  A méz megikrásodik, ez is hihetetlen egy szókapcsolat

A nagy befőttesüveg teli van ikrás virágmézzel. Tévedés az egész: azt hittem krémes repceméz, bár az aranymaszat színéről gyanús volt hogy netán mégsem az. Nagyon finom, de nehéz kiszedegetni, úgyhogy lassan fogy, viszont jó nehéz üveg, tömör nagy tárgy, most az lett a nehezék. Lefogom vele a fonalak végét, amikor fonok, mert fonok is. Nem emlékszem már, mikor használtam utoljára vasalódeszkát (bár laktam együtt vasalódeszkákkal, ezek olyan értelmetlen tárgyak voltak nekem, nem is fogtam föl, hogy a vasalás például fertőtlenít), most rájöttem, hogy pár centivel magasabb az asztalnál, és kényelmesebb állni mellette, ha mondjuk fél órát dolgoztam valami szöveggel, és bebandzsul az agyam, és akkor fölkelek, újabban a mosogatás vagy más apró házimunka mellett Martenicákat fonni. Ezek a tavasz ünnepére való fehér-piros fonott karkötők. Az első rügyező fa vagy visszatérő vándormadár érkeztéig érvényes várakoztató karszalag. Csak ajándékozni lehet, kapni és adni, de venni nem, és úgy értettem, hogy akkor hiába találtam ki, hogy majd jól fonok magamnak. Másoknak fonok. Így szövődnek a barátok. Micimackó és barátai.

A fonást egy rég távozott nagymama hagyta rám: hét fonalat használok, emlékezetből, nem puskáztam az interneten. Emlékeztem, és tökéletesítettem a technikát, most már rutinosan összerakok egy rendes kis karkötőt, 3-3 szál piros és fehér, és egy vezérfonál, az legyen inkább piros. Egyszer megkötöm az egészet csomóba, aztán szétszálazom, színben váltva a hat fonalat, kifelé legyező alakban, aztán egyenként áthúzni a pirosat, alatta és fölötte mindig felváltva, és így araszol előre, 5-5 perces kis szünetek ezek, kiikrásodások. Ezeket személyesen lehet átadni, hiába, csak kevesen vannak most olyan karnyújtásra tőlem, hogy még időben, március elején kapjanak. De nagyon jó odaadni, olyan, mint amikor húszévesen hoszt-munkára mentem a Meki szülinapjára, sosem felejtem el.

Az étterem üzemi pincéjében fújták a gumiszagú lufikat ketten, két nő, akik nyilván eléggé betéphettek a gáztól mert visítva röhögtek, miközben nagy csokrokban húztuk ki a tavaszi napfényre a felfújt, lebegő lufikat, hogy alig fért ki az ajtón. A parkolóban zsúr volt, és lufikat osztogattam a gyerekeknek. Egy lufinak hogy tud ennyire örülni egy másik ember, mintha én volnék a Jóisten, aki mindig csak szívesen ad, jókedvvel, bőséggel, kaphatsz kettőt persze, itt van egy a kistesódnak is - és hogy ez a magától értetődő, szinte közömbös kiosztás egészen felejthetetlen, ikrásodó öröm-löketeket gerjeszt az időben.

Most pedig kaptam ismerős, más anyanyelvű emberektől kis karkötőket, hogy jusson eszembe a tavasz. Kontinentális ember vagyok, és lehet, hogy nincs valami túltengő identitástudatom, időtudatom viszont, évszaktudatom van, tavasz és nyár és ősz és télváltakozás nélkül nem jutnának eszembe szavak, mondatok, fonható történet-szálak, kibomlott mellékszálak. 

Mint amikor a színpadon egy magas, vékony és mozgékony fickó csokornyakkendőben és elegáns öltönyben, szinte egy szuszra másfél órát tolt egyetlen tízperc szünettel. Nem értettem egy szavát se, de hogy zseniális, ezt a következőkből tudtam meg: Először is hátra ültem. Volt rögtön a színpad mellett, velem srégen szemben egy asztal, aminek a szélénél a színpadra nézve ült egy lány, aki nagyon unottan és lehangoltan figyelte az előadást, és nagyon sokáig csak őt láttam az egész műsorból, ahogy időnként kinéz félre, de többnyire csak szontyolog (nem ásít! Sajnos). Úgy tűnt, mintha fizikailag is teljesen képtelen lehet az öröm gesztusaira, bár aztán láttam ahogy röviden rámosolyog az asztal túloldalán ülő pasijára, kicsit talán kínosan, mintha őmiatta kellett idejönnie, a Valentin-napi hülye sztendapra. Kitartóan tovább búslakodott miközben a teltház szakad a röhögéstől, és nekem ő volt a hősöm, a kedvenc kiscicája temetéséről iderángatott pókerarcú lány, akibe belé is szerettem arra a fél órára – de aztán apránként egyre több izomtevékenységet mutatott a melankolikus arcán, és kis időre rá már ő is ott vigyorgott és nevetett a standup-csávó amúgy tényleg nagyon dinamikus és nyilván humoros műsorán. A végére bele is aludtam egy kicsikét.

A kioldódások nélkül egyszerűen szétfoszlanék, ezért különösen fontos most tavasszal lenni, ezen (Azon) a tavaszon (mert akkor volt még!), amire talán olyasmi mondatokban kezdődnek majd a visszaemlékezések, mint hogy "Olyan ártatlanul kezdődött, csak örültünk még a korábban érkező melegnek". Csavarosan is, de előre. Burgas ezekben a napokban megtelik a fényre kibotorkáló emberekkel. Először csak szünetek és megszakítások erejére, mozdulatlanság felé roskadás, parkban padra nyugvópont-találás. A ki- és belégzések közötti szünet kitartása, megemlékezett, újraolvadt fény, kiikrásodás. Méz. Ragadós dolog, egyre többen merészkednek elő, nekem rövidesen sok lesz az embertömeg és ami ezzel jár, az érzelmi akusztika teljes átalakulása. Minden járókelő el- és kikerülése, a mozgások és testtartások észlelése, elcsípett hangsúlyok és mondatfoszlányok, arckifejezések, minden emlékeket és érzelmeket, reakciókat piszkál majd elő az ikrásodott tömör belsőmből. Hiába hogy a nyelvet nem értem, nem lehet megúszni ennyivel sem. Itt a tavasz, folyósodik az édes és mindaz, ami ezzel kioldódhat.

A futás, ahogy évek során haladt előre, átrendezte a testemet, ahogy most a jóga is pár hónapja, és minden átrendeződés kiolvadásokat is hoz. Hogy apránként elhagyom, elhagytam az önmérgezés gyakorlatait, még rengeteg kiolvadni váró lerakódást hagy hátra, vagyis csavarosan, de előre. Hány ciklus alatt változik, alakul, át- vagy meg-? Egy év, az hónapból épp 12. Volt egy évnyi tél, rá egy korai, meleg tavasz. Emlékeznék a nyárra is, bele tudnék könnyen ragadni, sok stanicli összegyűlt belőle már, de inkább mézzek csak előre, ameddig ellátni a fogyatkozó, visszatérő madarakra. A fonatot felfűzöm egy fára, ha már kioldódott benne az ikrásodott gyanta, hogy kibotorkáljon az emberek közé a napra.

 Hogyan is írhat a nyomomba? Rég feladtam a képeslapjaim, és el fogom hagyni ezt is. Így nem lehet, hogy nem is volt feladó cím. A mozdulatom folyton felidézi, hogy mindjárt hazaér, valaki, akihez képest mozdulok. Hogy ő onnan megérkezik. (Honnan? Hova? Mire, félig már itt se vagyok.) Néha zene szól itt a sütőből. Scriabin szonáták, vagy ha már elmúltak és felhők vágyódnak át az égen és a sötétben, akkor most biztosan jazz szól, a sütőm ajtaja nyitvafelejtődve, és Emily Remler koncertezik ide az üvegajtón is túli térből, egészen Kansas City hallik át. Csak addig nem lehet használni a sütőt. Sőt, amikor használva van, például a még meglévő napok (sötétek, satöbbik) alatt pizza sütésre, ezek 10-15 perces műveletek előmelegítéssel és munkálatokkal cakkum, akkor mindaddig amíg a pizza emléke is ki nem hűlt a fémtartályból, szigorúan véve nem ajánlatos beletenni a kis hangszórót, csupa műanyag, nem maradna a felhőnyi füstje után csak egy fém karabiner. Ami fém rezonálna fémen, ahogy hűl valami hátramaradt nesze, apró zümmögés vagy zúgás, zajzörej.

"El fogom hagyni", ezen gondolkozom, el fogom hagyni ezt a várost is, és becsukom a sütőt, eltüntetem ahogy tudom a nyomaim, hiába tudom hogy hát az lehetetlen és mindig marad valami: légypiszoknyi maszat a mikrohullámban, címkézetlen tégely a mélyhűtőben, hajszálcsomó a fürdőszobai csap mögött, ujjlenyomat az elszállt pára nyomán, maradék szagok, ottfelejtett karcolások a linón, egy ragacsos fecnin firkantott lista. El kell akkor is pakolni, eltakarítani, kiüríteni, levinni, kitenni, visszazárni. Elbúcsúzni úgy-ahogy még lehet így is. Nem tudok akkorát nézni a tükörbe, hogy eltűnjön végleg a szememből. Mint amikor úgy bújócskáztam, hogy én ugyan nem láttam a hunyót, de a fél testem még így is nyílt színen látható. Mintha odavágták volna egy másik képből.

Dühös is leszek, hiába Scriabin, hiába Emily hatalmasra feketült hüvelykujja, én biztos baltával ütném a zongorát ha már nem tudok játszani, de valami kezembe akadóval legalább, talán csészével, vagy telefonnal büntetni a billentyűket, más klaviatúra de mind mind ugyanaz a dög. Ha múlna már el az arragondolásom, hogy valójában mi is mi. Mondjuk lehet, hogy akkor nem annyira főznék, és nem kéne jöjjön velem se a wok, se a többi konyhajáték. Szabaduljak, azok meg maradjanak, büntetésben? Ugyanmár, hova vitték a malki kotkák a humorérzéked, kérdezem a sütőtől. Nem érti, sem együtt nem értjük, külön bent se kint se.

Én is futok a humorérzékem után, lefojtva ott csörög a zsebemben a lakáskulcs, de közben tompán, aztán egyre élesebben belémszúr a levegő a bordám alatt, vagy lépésenként a bal belső lábboltozat nyilall nagyot, és így tovább, az ember csak reménykedhet, hogy érthetetlen módon kimozgatja mégis. Ha a légzés apró változtatásával, ha, asszimetrikusan és hasba bár ha fáj is kicsit, pedig helyreáll és kiszorul, és hátha majd mégsem fájhat csak úgy meghaladhatatlan. A fájdalom ha nem is, de a szenvedés nagyon érdekes. Egyáltalán, ahogy a két dolog egymástól tényleg elválhat, pedig teljesen nyilvánvaló lenne az összetartozásuk.

A hideg van éppen páros műszakban a sötéttel, és szeles a part, ilyenkor az összes tartalékot mozgásítani kell a hosszabb távra. Ahová megyek, velem jön a Sóvárosom, olyan mint a csigának a háza, egy jó darabig ki lehet belőle bújni, de oda van hegesztve a hátadra, ha már csiga létedre hátad is van: oda van meszesedve a gerincedbe. A hullámok morajlanak, zúgnak, minden bajuk átcsap a fejhallgatón is hiába zár mint a körbegumírozott sütőajtó: átmorajlik a vihar, felcsap a tajték, félvilágban a sápadt kékes fényű lámpasor mentén. Bal felé a néma, sűrűbb sötét, ahol a félig kiszáradt sós tó lapul. Jobbra pedig a tomboló öböl, szintén sötét de tágas, és a kétfelől körbeölelő, dombosodó földkarok most láthatatlanok, csak a lakófények jelzik az ívüket, és a mindenkori három hajó valahol középen világít a az éjjeli fénysorba, mint a gyertyák körbe egy éjszakatortán. A legnagyobb vízfény dél felé tolva egymagasan tornyosul, messziről is látszik a külön bábeli fényrengeteg, mintha éjjel világló olajplatformom volna egy másik, régi álom légiesebb teréból. Alig van kint ember az esti félviharban, de az egyik szembe jön, ő is fut, kinyújtod a kezed, ő is az övét, pacsi, nem álltok meg, pont így jön ki ritmusban. Csak jóval később állok meg, hogy köszöntsem a tengert apró ordításokkal, és felnyújtózom a felhőből félig kikandikáló holdnak, de nem ad pacsit, félrenéz.

A minap jöttem haza jógáról, kivételesen pattogósan, se lamentálós blues énekek, se sírós népdalok, semmi szomorkodás, a külső kőszegélyen gyorsan végigegyensúlyozva lehagyok egy lassan cipekedő nőt a szatyraival, és pattogok végig a járdaszélen mint egy kedélyes buldózer, karom alatt összetekert jógamatrac. Megállok egy utcanévtáblát kisilabizálni, felolvasom magamnak, örülök hogy tudok olvasni, és azonnal elfelejtem ahogy továbbindulok, és a még kisbolt tolóajtaját pásztázó fotocella előtt újra leelőzöm ugyanazt a nőt. Bár ez a kettőződés mulatságos, nem ünnepeljük meg, nem veszünk tudomást egymásról, egyáltalán: semmiféle interakció nincsen közöttünk. Ha nekiütköznék talán egyenesen áthaladnék rajta minden ellenállás nélkül, mint egy hologramon, egy veszéles pillanatomban átfut az agyamon is a kép, a kabátzsebben a lakáskulcsomhoz nyúlok, hideg.

A sütőt bekapcsolom, feltekerem maxra, és amíg felmelegszik, elkészítem a pizzám. Van egy helyi laposkenyér, 5-ös pakkokban lelhető (a jobb élelmiszerboltokban!) és lavas néven árulják, talán a laffa kenyérrel rokon, lapos és vékony és kerek, lényegében egy nagyon vékony pizzalap. Szósz, szórás, és mehet grillre a forró sütőbe. 5 percen belül pikpak friss, finom pizzát vacsorázok, igaz egyedül, és igaz, a sütő amíg ki nem hűlt, addig nem tudom beletenni a fekete kis hangszórót hogy szép nagy vastag hangja legyen a Snowfallnak, leolvadna, talán össze is folyna Ry Cooderékkal egy kis impróra. Tambura és karabiner játék konyhatérre hangszerelve.

Sóvároghatnék (,) akár valami komolyabb hangfelszerelés után, meg is kereshetem rá a pénzt ha kéne, csak hogy aztán hová tenném a jó sütőmnyi hordozandó speckó dobozt, a legközelebbi költözésnél? Ott is csak lesz helyi sütő. Macera lenne bepakolnom magam egybe, ha sikerülne rávennem egy autóst, akihez beférnék cakkumostul, hogy szánjon rám egy hosszabb fuvart délre, a képeslap széléig. Persze a pizzát, azt bárhol össze tudom rakni, és ha oda érnénk délre, úgy tíz perc alatt kisült, a pereme szélességi kör, egy kerek fokkal sem térne el a hátrahagyottól, háromnegyed egyre pedig még hűlő helyén szólna a jó. Talán még látható lesz a nap is, amikor.

Majdnem beleütközöm a második fordulóban a triciklibe. Nem emlékszem a szomszéd gyerekre, pedig a hangja néha beszűrődik, főleg éjjel, ha sír vagy kiáltozik, én meg aludnék. Vagy alszom. Most nem alszom, a lépcsőház aljára érve még léptemben nyúlok a fehér kilincs felé, mintha laminált fehér műanyag játékkilincs lenne, le ne törjön a kezemben, de pont hogy ellentart: bezárták az ajtót megint, belülről. Érthetetlen módon felbosszant, pedig van kulcsom, anélkül be se jutnék. Még örülhetnék is hogy legalább nem felejtem otthon és ez emlékeztető - csakhogy a bejárati ajtó is kulccsal nyílik, vagyis akkor két bezárt ajtó között találnám magam. Van kulcsom, de ha nem lenne? Már a kapunál járok, amit egy rozsdás dróttekercs tart csukva, a rozsdás fém kapurácsot a fémrács kerítés szintén rozsdás póznájához. Megint feldühödök, körülményes leemelni a drótot, és a gyapjú télikesztyűt megint le kell vennem, ha nem akarom kiszaggatni a drótvégekkel, de akkor azonnal kihűl a kezem, mikor még el se indultam.

Egy galériához sietek, pedig nem kell időre odaérni, bármennyit késhetek, most kezdődik pont a megnyitó ahogy lépek ki az utcára és ránézek a mobilomra, óra-hét, félkor ott vagyok, az teljesen vállalható. Végigloholok lépésben a belvároson, el a parttól, a dombháton végig lefelé és befelé, a turisztikai bevásárlóutca névtelen gerincén egészen a nullkilóméter giccses térkő-berakásig, onnan még két sarok, és már látom a bejárat előtt, a kirakatüveg tóduló fényében cigarettázó látogatók győlekezését. Bent a képek és további ismeretlen törzslátogatók, akiket három-négy alkalom után félig felismerek, mintha már láttam volna az arcukat. Csak a nőkében vagyok biztos, őket meg pláne nem ismerem, és amint meglátom az ismerős nőalakokat elkapom a tekintetem. Senki sem csak képeket bámulni jött ide, de iszonyattal tölt el a gondolat, hog ismeretleneket stírölök. Nem mintha az ismerősség fokozatain valahogy el lehetne jutni a szalonképes bámulásig. A képeket gyorsan végignézem, ezekről most lesiklik a tekintetem, pedig valahogy ismerősnek tűnnek, meseillusztrációk is lehetnének, színesek, stilizáltak, olyan absztrakt színes formák amik valahogy figuratívabbnak hatnak, mint elsőre gondolnám. Az ember mintafelismerő idegberendezkedése tehet róla persze, mindenben arcot, embert, formát, hátteret és tájat, időjárást, tengert és napkorongot lát. És fest, gondolom, ez lehet az ábrázolás egyik küzdelme - ahogy az írásban is a saját formámtól elvonatkoztatás. Jó érzés elkalandozni az egyik képen, jól esik a megszokott formára találni, bár ránézésre ez is csak ilyen girbegurba színes katasztrófa, de olyan, mint azok a három dimenziós kiugró varázsképek, amikor a sormintából kihajol az alakzat és a kép mint valami LSD-trip, gondolom. Ez is ambivalens és több nézőpontos, igaziból elkattogok most ezen, és nem zavar, hogy nem értem mit látok, vagy hogy mit nézek.

Beszélgetni egyszer-egyszer sikerül ilyen megnyitón, de a nyelvtudás kitartó hiánya nem segít. Az emberek itt beszélgetnek, játszanak egymás gyerekeivel, részei és részesei egymás történeteinek és pletykáinak, valamennyit mindenféle egyeztetés nélkül is tudnak egymásról. Ehhez ha lehetne sem kellene próbálnom kapcsolódni, az évek torlódó arcmemóriája egyre kegyetlenebb tréfák terepévé gyűrődik a homlokom mögött, de ebből hátha csak a ráncolás látszik kifelé. A táskámat bent tettem le, az egyik oldalsó kirakatablakot eltakaró paraván mögé, ahonnan most diszkréten kiemelem, óvatosan magamra húzgálom a kantárokat két oldalt a vállamig, ami körülményes művelet, mert nehézkesen megy föl a vastag télikabátra. Búcsúznék, de nincs mire ráfüggesszem a búcsúintést, inkább igyekszem kifelé, anélkül hogy valakit is meglökjek vagy bárki elé bevágjak, az ajtón át a kikerülhetetlen zsivalyból. Kint is emberek álldogálnak, vidáman cigiznek és beszélgetnek. Egy kéregető, vastagon kifestett, kissé törékeny ám szögletes arcú, vékony de nagyon maszkulin nő áll elém, műanyag pohárkát tart az aprónak, nevetségesen kevés van csak az erszényemben, szégyenkezve csengetem ki, ismerem az arcát, már kért tőlem, máskor pedig halkan felajánlkozott, akkor is sajnálkoztam, akkor sem volt nálam valamirevaló aprópénz, és még csak kérdezni sem tudok tőle semmit amire válaszolhatna. Nem értjük egymás nyelvét, azóta sem tanultam belőle, nincs átjárás.

A tengerparton sem mindig hallatszik a hullámverés, van, hogy az öböl egészen csendes, kis lapogás van csak, ritmikusan, szabálytalanul, és a szórványos lámpafények fölött vaksötét égen csillagok konstellálnak, az ismerősnek azonosítható csillagképek és anonim fénypötty-tömegek odafent gyéren elszórva, magasan,. Gombostű-fejek karbon-nanocső fényszívó fekete párnában, totális panorámavászon, nyakfárasztás. A haléttermek konyháiból szabadba széledő maradék szagok emlékeztetnek az életre, de nem sokan járnak erre a sötétben. Nyáron nyüzsög, télen kihalt, tényleg túl hűvös még ez a januárvégi tavasz-előzetes az éjjeli úszáshoz, a csillagfényes piknikhez, a homoki jógához. Szemből apránként végigközelít a parton egy magányos kocogó. pár perc spéttel egy villogó piros bokafény: kutyát sétáltató emberről tükröződő csivava-jelző ledlámpa. Farokfény, villogva halad el a csóva és gazdája. Teljes csend. Slapp, csend, slapp-pacs, slapp. Nem üzen semmit, egyedül a várakozás mondat vele akár csak ennyit is. Kihűl a kékségemlék, a hosszan domboruló és átforduló tengervíz-csövek szürkésezüsten nem vakító csak hunyorogtatóan ragyogó fénytörése, a távoli homályos horizonton álló óriáshajó hihetetlenül, optikai csalódásként tornyosuló másfélszer magasabb olajfúró-torony méretű függőlege, több tonnányi délibáb egy szőnyeg szélén, mintha mindjárt átbukna a világ túlsó szélére saját lehetetlen testarányain felbukva.

Elképzelhető, hogy még a csillagfény idáig vezető mérhetetlen évezredes távfutásánál is nagyobb eltolódás lesz a leírt szöveg és az olvasása között. Nem bontanám tovább ezt a képzetet, de ez nem hagy nyugodni, pedig a rég kihúnyt csillagok fénye hagy nyugodni, a minden irányba egyenletes sebességgel terjedő nézők nélküli látványemlékezet ragyogása hagy nyugodni - de az nem, hogy ha túlélne engem az üzenetem, ha valaki a jövőben olvassa ezt a blogot, a már-nélkülem-jövőben. Ha felrémlene, hogy mintha valaha ismert volna. Ha elkerülhetetlenül összetéveszti egy kicsit saját magát velem. Eltéveszti a szintet, megbotlik picit a legfelső lépcsőnél, ahogy a zsebe felé nyúl hogy kikotorja a tricikli emelete feletti ajtónál egy valami másikhoz való kulcsot, szükségszerűen mégis kinyit vele egy ismeretlen ajtót és rámnyit, pedig ott se vagyok, ott se voltam.

Elmentem egy esti koncertre, és pont az a jazz-zenekar volt, akiket egyszer már láttam. A vagány, törékeny, őszhajúan fiatalos zongoristanő, a korpulens basszeros, a tökkopasz extratarkós dobos fekete, stilizált tűzmintás ingben; de nem a múltkori nagyon kezdő, törékeny és bizonytalan fiatal énekeslány, hanem egy óriási hangú, erőteljes nő, szintén szőke de innentől minden hasonlóság esetleges, és aki éppen a Route Sixty-six refrénjén dönget végig magabiztosan, fél karnyújtásra tartva magától a mikrofont miközben dallamosan ordít. Jól nyomja. A zenekar szolid, élvezik a dolgot, rutinosak. Körben minden asztal és minden szék foglalt. Negyed óra ácsorgás és megszánom magam, rendelek egy pohár fehérbort a pultnál. A pultos srác ismerős arca, a messze túlárazott bor, ahogy az aprót szó nélkül megtartja, pedig borravalónak nyilván kimagaslóan sok. Szólnék, és látsszak pitiánernak, vagy ne szólnék, és vásároljam be magam a megelőlegezett nagylelkűségbe. Máskor talán ha nagyobb címlettel fizetek, gondolom magamban, de annyira nem is biztos, hogy jönnék még ide máskor is. Nincs semmi kontaktus senkivel, egy összenézés, egy mosoly, semmi, csak a pultos hideg szeme, a középunalmas middle-of-the-road örömjazz örömtelensége, ami hamarosan szünetbe csap át. Hűvös és jellegtelen downtempo zene szól, savanyú arccal ülök az egyik megüresedett bárszéken, előttem a nagyon lassan fogyó, savanykás fehérborom. Mellettem két fiatal, tizenévesforma lány cseveg, gondolom, előttük az enyémhez hasonló poharak, fehérbor. A kameramann szakszerűen táskákba pakolja a fegyvert és az állványt. Kint esőbe világít a sétálóutca fénye, szemezek egy ideje a pocsolyákon verdeső cseppekkel: kint hangulatosabb az idő. Magamra veszem a kendőt, kesztyűt, kabátot, amilyen komótosan befelé jövet levettem, olyan mintha láthatatlan lennék. Kilépek az éjszakába, megkönnyebbülten és savanykás ízzel a számban, hogy elinduljak vissza amerre jöttem, egy csomó kis labirintust kirakó félkészre hagyott mellékutcán amiket pár hónapja már újítgatnak, srégen át az ázó autók és túrások és járdakőcsuszamlások mentén végig a sötétben, szabadultan.

Ez a rengeteg értelmetlen torna! Mert mindig kimehetek futni a tengerpartra, ha már nagyon nem tudok magammal mit kezdeni, gondolom én. Kikapcsolok a nemfutás idejéből, zenében mozgok, lélegzem, ritmust váltok. De hogy mindez mire jó? Persze semmi értelme a kérdésnek. Persze bármire rá lehet húzni, hogy értelmetlen. De azt már legalább észreveszem, ha magam húzom le magamat, és fel tudom idézni hogy "hé, ez nem a te dolgod - mások dolga téged lehúzni, ne csináld meg helyettük." Még így is lehúzódok épp eléggé. Mint egy célforgalmiságából félrehulló autó a leállósávba, vagy egy fájdalom a fejről a fogakra, onnan pedig az állkapocsra. Talán ha megszólalok, azzal kimozgathatom a fájdalmat, bár a rágódás végképp mozdít sem előre, sem vissza az elejére, ahol mindig a legfontosabb lett volna helyesbíteni. Az élőszó nem szerkeszthető úgy vissza, mint az írás, az a maga módján végérvényes, az írás viszont mindig átírható marad.

Én itt mást sem szeretnék, mint érezni a kapcsolódásomat másokhoz, és ez sajnos nagyon kiszolgáltat nem csak mások felé, de eleve a kudarcoknak. Az a paradox, hogy ahhoz hogy kapcsolódhass, eleve nem annyira azabadna akarni vagy vágyni rá, és akkor tud csak menni, addig nem igazán. Ez onnantól oké, hogy ne legyek függő, hogy ne legyen állandóan szükségem a cuccra, a kapcsolódásra. De máshol meg azt olvasom, hogy ez is egy alapvető szükséglet. Végülis minden csak játék a szavakkal, a vége mégis az, hogy nem lehetek azokkal, akikkel szeretnék. Ezt próbálom csinálni: itt lenni, nem máshol, hogy itt ahol ne lehessek együtt, legalább fókuszra találjak, keretekre, szigetlétre. Sok közöm nem tud lenni itt semmihez, mert nincs előtörténetem, nem is beszélem a nyelvet, és ez biztosítja a biztonságos, ám sivár elszigeteltséget. Eljöttem, hogy mindent otthagyjak amennyire csak képes vagyok, és lényegében az interneten kívül nincs már kapcsolatom az előző életemmel, vagy előző önmagammal. Elvirtualizálódóskodásaim. A valóságom pedig ez az ismerős és elszigetelt, kényelmes és szabad magánvalóság, egy nullpont, ahol bármi lehetséges lenne, amit csak ki tudok hozni belőle. Olyan, mint egy lakatlan sziget, csak ezen van egy város, sok-sok Péntekkel.

A minap jógáról jöttem hazafelé, és aggódtam, mert most megint sok lett az újdonság ahogy haladóbb dolgokba is belekezdtünk, és ezekhez nagyon sok idegen nyelvű vagyis teljesen követhetetetlen magyarázat is tartozott, amiből semmit sem értettem. Hasonló aggodalmat hónapok óta nem éltem át a bolgár nyelvű jógaoktatással, ahogy visszaeemlékszem. Érdekes, de a kommunikációs deficitem eddig talán csak Ljuba óráin tudott így kiakasztani, mert Lili is magyaráz bolgárul csomót, mégis valamiért, részben biztos a magasabb és halkabb hangja és lágyabb hangsúlyozása miatt, olyan megnyugtató jelenség. Jöttem az óráról, ahol Ljuba sok viszonylag intenzív aszánát mutatott szekvenciákban, és bár ahogy visszagondolok rá semmilyen új mozdulat nem volt az egészben, mégis azon gondolkoztam, hogy talán abba kéne hagynom az egészet mert ne mtudom követni hogy mi történik, és koncentrálnom is nehezebb mint otthon egyedül;így jöttem kissé feldúltan, de fizikailag is kimerülten. Nagyon megéheztem most estére, a spenótos banyica lelőhely persze hétkor már bezárt, de azon külön csodálkoztam, hogy a sétáltatott kutyákon kívül mintha semmilyen állatot nem látnék, igaz sötét is volt már. Annyira idegen voltam megint, ahogy ismeretlenül, gyökértelenül, kissé megeredő könnyekkel megyek a sötét utcákon egy lakás felé, a fűtés és a tegnapi melegíthető maradékom felé, de nem hatódtam meg ezen, csak elfáradtam és elszomorodtam. Ekkor szembejött a gyéren világított járdaszürkeségen egy alacsony és fülhallgatós alak, egy nő kabátban, ismerős arc, igen, a nevét nem tudom de fölismert ő is, felé fordulok, leveszi a fülhallgatót, emlékeztet rá hol találkoztunk én meg persze tudom és mondom is, megismertem. Soha nem futottam még össze itt utcán ismerőssel, most fel sem fogom még, hogy mi történt. Szót váltunk, percekig beszélünk, angolul, és nem értem minek örülök ennyire, de remélem kifelé nem látszik túlsságosan ez az eltúlzottnak ható, engem is megriasztó öröm. 

Nem emlékszem, Robinson ábrándozott-e nagy családról, gyerekekről akikre büszke és akik azt mondják neki az érzelmes jelenetben, hogy "szeretlek Apa!", leképzelte-e a kisunokáit, a kertet, a kutyát. Az asszonyt. Ma már elképzelheti mindenki, hogy rengeteg párhuzamos élete van, az egyikben családapa és egy igazi katasztrófa az egész, a másikban boldog vagy éppen semmilyen, mindenre végtelen variáció van, mert minden valóságos, amit csak valaha valaki is gondol, teljes emancipációi vannak a lehetségeseknek és elképzelhetőknek. Ebben a verziómban most három könyvet vihettem magammal a lakatlan szigetre, ami egy város, sok-sok Péntekkel. A három könyv egyike végtelen szótár és lexikon, soha semmit nem lehet benne megtalálni vagy lekövetni, mert túl nagy, bár szerencsére egyetlen papírborítójú kötetben elfér, csak ne nagyon nyitogassuk, mert hamar szétesik. A második lehessen a Biblia, amit nem olvasok. A harmadikat pedig mindig csak kereshetem, de még egyetlen megtalált könyvről sem derült ki, hogy az lenne az. A Gondviselés útjai végtelen számú sávval húznak a láthatáron túlra, és a párhuzamosok már most találkoznak. Itt állunk a keresztútnál. 

A hétvégék már elkezdtek kimozdulni a keretekből. Lakódnak. A lakás ugyan nem (bár leíróan igyekszem belakni szegletenként. Mégis, a múltkori zug-belakásból kétséget kizáróan kimaradt egy részlet, amiből kibomlik egy másik részlet, és így tovább - a belakás beláthatatlan folyamata nem állhat össze mint egy puzzle, aminek van széle, kerete, amivel stratégikusan kezdeni érdemes az összerakást, ami persze újra-összerakás, mert ott előtte a kép még egyben volt mielőtt szétfűrészelődött volna). A kereteken kívül emberek vannak, az emberekkel mindig nehéz: félek tőlük, satöbbi. A hétvége értelmet kaphat, bár semmi dolgom vele, hogyha időt határoz a kereteimen kívüliségre, függetlenül a munkaviszonyomtól. Talán jól jön, ha csak szűkebb időkorlátokon belül vagyok kitéve másoknak, ha már egyáltalán. És be kell lássam, hogy nem vagyok hajlandó, ilyen értelemben képes sem, tehát nem vagyok hajlandó képessé válni az elszigetelődésre. Ez nem biztos, hogy kudarc, végülis a célom az, hogy  az elhagyottság érzésével megtanuljak együtt élni, nem pedig hogy tartós alapállapotommá tegyem. Tenger is legyek, sziget is. Talán hátra van még a megvalósításból, hogy egy darabig valóban megpróbáljak egyedül lenni, például pár hónapot valahol falun, a tavaszi-koranyári tengerparton - de ez nem biztos hogy szükséges, vagyis ez már a kellemes része lesz azt hiszem. Az egészen biztos, hogy tartósan elszigetelődnön nem lehet, nem kivitelezhető. Attól még megkereshetném a kényelmes megvalósíthatóság onnansó határát.

Burgasi kalandom vegyesen értékelhető sikerei között ott a jóga mellett a komolyzene és egyáltalán: új zenék, amikkel megint csak új teret tudok nyitni magamnak, ezt se kelljen a sorsra hagyni. De az újdonságok mellett legalább olyan fontosak a korábbi életemből megtartott dolgok is, és ami persze a legfontosabb, hogy mindenkivel átalakult a kapcsolatom. Ez mind kétségen kívül valódi változás, ha nem is megoldás. Megmaradt bennem az a kép vagy képzet, hogy elkülönítettem magamat a roncstól, amivel jó darabig azonosítottam magamat. Mint valami szerencsétlenség után előevickélt túlélő, amikor rájön, hogy él, és nem azonos a nemrég még mindent körülvevő pusztulással és életveszéllyel. Ginsberggel szólva: "Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete?"* Most akkor mi legyen? És mi történik, ha nem hagyom hátra a romokat? Amikor elül nagyrészt a füst, és alábbhagyott már a gyász is: mégiscsak hozzám tartozik ez a működésképtelen szerkezet és mindaz, amiről valaha szólt vagy szólni fog. Jó hogy van, most hogy az sem én vagyok már.

Amikor másokkal beszélgetek, egy-egy hétvégén este itt a városban, mert vannak már helyeim ahová visszajárok és körök ahová visszatérek: amikor elindulnak a beszélgetések, eszembe jut Treehugger Dan haverom egy rég letűnt Budapestről, amikor még könyveket hajkurásztam és összebarátkoztunk ezzel a kedves, barátságos antikváriussal. Emlékszem, egyszer milyen bosszankodó távolságtartással mesélte, hogy kivétel nélkül mindig úgy ismerkednek emberek külföldön és külföldiekkel, hogy az első kérdések egyike mindig a nemzetiség, hogy hova valósi vagy te, aha igen és Amerika melyik része? És hogy akár amerikai honfitársakkal van dolga, akár nem, ez mindig valami fontos tájékozódási pontnak tűnhet, pedig semmi közelebbi ismeretségre nem ad alapot, amikor egy ismeretlent megpróbáljuk így elhelyezni a klisék és előítéletek világtérképén. Ez itt sincsen kevésbé így: én lettem Burgaszban az a csávó, aki budapesti, bármit is jelent ez másoknak. Persze az ember sosem kerülheti el, hogy egyfajta kulturális nagykövetként érintkezzen egy ismeretlen közeggel. Csak az a frusztráló, hogy nem a saját kultúrámat képviselem, hanem a másoknak Magyarországról, vagy épp Budapestről alkotott képét. Vicces viszont, hogy ez gyakorlatilag minden külföldinek ismerős és nemszeretem helyzet - legalábbis azoknak, akikkel eddig ez szóba került.

Akkor hát mi tartja össze a dolgainkat? A tenger partján halmokban áll a homok, amit buldózerrel, vagy markológéppel kotortak a part legszéléről egy hosszú, összefüggő torlasszá. Nemrég kiderült számomra is, amit magamtól nem sikerült helyre tennem. Amikor pár hónapja nagyobb vihar volt, és másnap futni mentem a partra, a park és a tengerpart közti parkolón vitt át rendesen az utam, de elmocsarasodott az egész sétány, ahogy a szél behordta a tengerről a vizet, száraz lábbal nem lehetett átkelni. Ott nem értettem meg a dűneépítést, csak később: hogy a torlasz lentebb kezdődik, ahol a sétányon déli irányba végig büfék, éttermek, koktélbár, tehát mindenféle építmények sorakoztak. Ezeket védi a viharkártól a homok, amikor már nincsen fürdőszezon, a turizmus bevételét forgató egységek épségét szolgálhatja tovább szezonon kívül is. És ez sokkal jobb, mintha magas beton védőfallal választanák el a partot a várostól. Így is, úgy is egyre csak változik a tenger, egész biztosan lesz még hogy háborog, örökkön, ha nem is állandóan.

*Allen Ginsberg: Napraforgó szutra (ford. Orbán Ottó)

Azt hittem, hogy karácsonykor elkezdem majd olvasni (gimi óta először: újraolvasni) az Újszövetséget, mert ugyan még Pesten az előző életemben kíváncsi lettem rá, és most itt az apropó: de nem. Mégis valami eszembe jutott utánaolvasás nélkül, magától jött, tök spontán felbukkant ahogy gyakran a dalszövegek szoktak, és ez fontos volt és releváns. Az eukharisztia, ahogy Jézus a testét és vérét osztotta szét a követőinek, vagyis mindenkinek, az ahogy halakat varázsolt (jó nem annak mondják, na de mégis) hogy megetesse az embereket, az teljesen összhangban van a saját ételkészítő- és etető mániámmal. Mert olyan, hogy a főzéssel én is saját magamat szeretném szétosztani másoknak, akiket szeretek. És amikor tömegekre, ismeretlenekre főztünk, akkor talán még személytelenül is ment, ez a szeretet-átlényegítés. 

Ha a főzés és étkezés, ha az étkeztetés ilyen szent lehet, amilyen érzés, akkor erről szeretek írni. Miért olyan nehéz írnom? Nyilván mert nem szívből csinálom. Különben menne, jól vagy rosszul, de sajnos pont olyan író vagyok, akinek sok mindene van, de írásai alig. Nem megy szívből, pedig mehetne, csak nem látom elég fontosnak, elég jelentősnek amit szívből csinálok.

Olyan jó most élni. Még így is, ahogy: sokkal jobb, mintsem bármi más opció szóba kerüljön, semmint élni. Élni szeretni kell, az élni szeretés meglátszik, leírható, ott van például a konyha, a konyhám, bár persze nem az én konyhám. Most hogy annak mondom, mégis az lesz, és az egyik sarkában a konyhapultozatnak egy csomó holmi összetársult, állandó gócpontja lett annak, amit hónapok óta csinálok a konyhámban. Sarkalatos életszeretet. 

Leírhatom akkor a konyhát vagy konyhámat, amit pedig alapvetően nem szeretek, hiszen ez a lakás öt hónap alatt sem lett csöppet sem otthonos, hiába élek benne, olyan steril, mint egy szálloda, akár koszos, akár tiszta, akár teliaggatom képekkel, akár füstölővel és zenével töltöm meg az üres, légkondícionálóval fűtött levegőt: nem otthonos. Itt soha senki még nem érezte otthon magát, ez érződik belőle, és nem bánom. Van amit az ember még egy szállodában is szeret csinálni; mondjuk a főzést.

Emlékszem, amikor az Egyesült Államokban utaztunk csoportosan, szakmai csereprogramon, és hetekig különféle szállodákban laktunk: előrelátóan csomagoltam magammal egy Bialetti kávéfőzőt, mert ismertem az USA-beli kávékultúrát annyira, hogy ne bízzam rá a napi eszpresszó szükségletemet. A szállodai szobákban többnyire volt kávégép, ami perkolált, nagyon hosszú amerikai kávét tud csak főzni, és ehhez kis filterpárnácskákban a kávé is ki volt téve. A filtereket felvágva a kávéőrleményt betölthettem a bombabiztos olasz kotyogósba, és máris elkészült a hotel-konferenciavilág falain teljesen kívüleső eszpresszó. Másokat is megkínálhattam vele. Isteni volt.

Most is itt a kávéfőzőm, bár leszoktam a napi kávézásról. Egyáltalán, minden "káros szenvedély" kategóriába gyömöszölhető szokásomat viszonylag hirtelen és különösebb program nélkül egyszerűen elhagytam: az alkohol, cigaretta, kannabisz, pornográfia, és végül de nem utolsósorban a koffein is le lett téve, mert csak, mert nem kell. Mert ha ennyire nem érdekes az életem, hogy nélkülük nem is sikerül ébren maradnom és érdeklődnöm, hát akkor épp itt az ideje, hogy elkezdjem közelebbről megismerni ezt a borzalmat, és megváltoztassam, vagy megszeressem, esetleg mindkettő. De előbb ki kellett józanodni, tisztulni, hozzáunalmasodni a saját unalmasságomhoz. Meglepően könnyen ment, és előreláthatatlanul kellemes. Eszem ágában sincs már berúgni, és egy fél cigitől is teljesen rosszul leszek. Mikor már haragudni kezdtem a büdös cigarettafüst miatt, láttam meg a lónak a közelítő túloldalát. Igyekszem egyensúlyt tartani. Néha egy kicsit mégis iszom, vagy kávézok, amikor jólesik.

A konyha, étkező és nappali egyetlen tér, akkora, mint egy kisebb lakás, és alaprajzra olyan, mint három egymáshoz hegesztett négyzet, ami fordított "L" alakban a ház sarka felé csúcsosodik ki: ott kívül egy nagyjából félkörívű balkon húzódik, és kelet felé, a tenger irányába néz, ahogyan az ablakok is. A tenger irányába ugyan csak az utca, vagyis a névtelen kis hátsó parkolóutca, a túloldalán álló ötemeletes tömbépület, és távolabb a tenger felé lejtő merőleges Koprivstitca, vagyis "méhkaptár" utca látható, ám a reggeli fény pompásan besüt a nappali-konyha felé. Persze reggel mindenki alszik, és egyébként is dermesztőek a januári reggelek.

Az L alak belső szögletében van az üvegtetejű villany-főzőlap, fölötte a zajos, hasznotalan ám kikerülhetetlenül előtüremkedő szagelszívó gépezet. Ez valamiféle szellőzőaknába szívná-fújná ki a főzőszagokat, bár szívóhatást nem sikerül kifejtenie minden erőlködése ellenére. Nem bánom, eddig sem szagelszívóztam sehol, ablak van dögivel, még erkélyajtó is, amivel kereszthuzatot nyithat az ember pillanat alatt. Viszont a szellőzőaknába kötött többi szagelszívó berendezés behallatszik, vagyis amikor valahol bekapcsolják az idezúg, visszhangzik, és persze kikapcsolhatatlan - sőt, ami rosszabb: a mások hagymaszagát sincs módunk visszagyömöszölni a szellőzőbe. Igaziból inkább vicces ez, mint bosszantó: koncertezik a gépezet, még kikapcsolt, kihúzott állapotban is egész szimfóniákat ad, akkor is ha nincs közönség.

A főzőlapok melletti kucokban pedig, épp a vízórát diszkréten rejtő kis faliszekrényke mellett, ott vannak a Fontos Eszközök, amik Jó, ha Mindig Kéznél Vannak. Áll egy csúnya kerámiakupa, amiből kilógnak az alapvető kézmeghosszabbítások: lapos fakanál, fém spatula, merőkanál, és egy szilikon habverő. A vízóra fehér fém ajtajához kissé közelebb pedig egy fa késtartó blokk, benne a nagy recés kenyérvágó, a szintén recés alighanem húsvágó, a hosszú egyenes mindenes konyhakés, és a legfontosabb: két apró, éles hámozókés, amivel mindent fel lehet aprítani. Mögöttük, a falnak támasztva különféle vágódeszkák, fából és műanyagból. Mindeközött álldogáló üvegekben a napraforgó főzőolaj, a salátaolaj, balzsamecet (fehér és fekete), szójaszósz, csiliszósz, Worcestershire szósz, folyékony füst spré, a nagy sószóró és az önteni kész só-üvegcse, és a bambusz mozsaram. Egy fa tojástartó, amit kizárólag kenyérszelet kivágásához használok, mielőtt tojást ütök a serpenyőn sülő kenyérüreg közepébe. Van külön fahéj és kardamom szóróm. Karnyújtásnyira, a sütő túloldalán egy bokamagasságú oldalpolcon lapul az IKEÁs wokom. Mindennek értelme van, dolgom van ezzel. Talán úgy tűnhet, itt van ami csak kell az alapvető funkciókhoz.

Hogy hiányzik a meleg nap! Néhány órát néha süt most is tisztán, olyankor kiszökök futni. Tegnap is rövidnadrágban futottam a napon. Egy félmeztelen srác a parton zsonglőrködött kis labdacsokkal. Vannak, akik bemennek a vízbe is, megmártózni a januári tengerben, de én már novemberben is megálltam a nagylábujjamnál, inkább csak futok tovább, haza, a zuhany alá, de az ilyen hideg vízbe nem mártózom meg, no way. Valami olyan rettegést fejez ki olyankor a testem, ezekkel a meghőkölésekkel, amit fel sem igazán fogtam eddig. Csak most, hogy hónapok óta, a jóga gyakorlással párhuzamosan egyre inkább testi valóságként élem meg magamat, jutottam úgy érzem közelebb az érzelmi valóságomhoz. A testemben jelennek meg az érzelmeim, ezt eddig is tudtam, csak nem könnyen azonosultam ezzel a kellemetlenül testközeli érzés-médiumságával a fizikumomnak. Végülis azt tanultam valaha, hogy az ember nem azonos a testével. Ma már, ahogy mattulnak és poloskásodnak az ismereteim is, egyáltalán nem vagyok olyan biztos ebben.

Itt az egytérben már minden villanyégőt legalább egyszer kicseréltem. A lámpaburák, amellett hogy szórt fénnyé szelidítik a csupasz izzófényt, döglött poloskák kedvelt gyülekezőhelyei, talán a meleg miatt, és mert rejtekhely nem tudom. Amikor először pattintottam le a plafonról a kis fém fülek közé feszített mattított, üveghatású lencseforma burákat, undorodva néztem a kis temető-tálak alján összeverődött hullákat. Azóta csak mosolygok, hogy bizony, a fülnek is fala van, és állandóan lehallgatnak. Most is látok egy homályos bogáralakot a felettem világító fénytál mélyén. A függönyredők közé is szeretnek bekuckózni, és ott is elpusztulnak, nyilván a fagyos ablaktáblák kihűtik őket. Sokan voltak az ősszel, alig győztük kiebrudálni a ruhán, cipőn, papucson importált kis zöld belakókat a balkonkorláton át. Akkor még meleg volt kint, és kint lehetett dolgozni a kisasztalon, meg ruhát szárítani a napfényben.

Amikor kimegyek mikor jobb lenne maradni, mert összesen ha 1 fok van vagy kettő (pedig mennyivel több a kettő! összehasonlíthatatlanul) mégis beöltözöm, nyújtok kicsit, begyűrök reggeli helyett egy banánt, és kifutok a Mesta utcán a parkig, azon át a tengerpartig, aztán fel a bringaúton, mert nincs kedvem homokot dagasztani, inkább pattogok a hidegben a betonon. Végig, északnak a parton, közben hallgatom a zeném, drum'n'bass törtritmus de főleg Colin Stetson, végig a sótelep és a bezárt kiülős terasz és a fürdő- meg pecás-szállások mellett. A parkolónál meglátom hónapok teltével is legelőször a keskeny vágányú kisvonatot, épp most fut be a sótavaktól, lassan cipeli a hosszú vagonsort rajta fehér púpokban a sóval, és épp átér a sorompós átkelőn mire odaérek, bár a sorompók állnak, sehol senki, még az őrkutyákat sem látom, bár azoktól nem is félek már, de a vonatról nem hittem el eddig hogy tényleg jár. Egyáltalán nem játékvonatszerű, inkább olyan mint a bányászvonat amit a holdbéli bauxitbányák múzeumtárnája előtt láttam egyszer még nyáron, de az is le volt parkolva, retro-űrhajós plexiüveg mögött a klausztrofób kis hullámvasútkocsikba zsúfolt fapadok a bányászoknak, kinéztem és elképzeltem a bányaalagút teljes vaksötétjét. Ez most elsiklik lassan és komolyan mint egy temetés, mögötte szinte lassítás nélkül átfutok a sínen és el az evakuált kutyabódé előtt ahol ott a földön ugrókötélszerű póráz, üresen.

Fogalmam sincsen már, hogy mit érezzek, hogy az most szomorúság-e, vagy már csak önsajnálat, hiányzik-e bármi vagy az utóérzésbe menekültem, hogy megszokásból érzem-e így, hogy kényszeresen gondolok-e rá, vagy van még bármi nyoma valóságalapnak amiről elrugaszkodhatok, be a susnyákosba, a dzsumbulyba a tó és a csatorna közötti töltés tetején végig a sáros kerékcsapás benőtt barázdáin. Lassul a lépések üteme, és vigyázni kell a gödrökkel és buktatókkal, nehogy egy ficam vagy elvágódás, bár utóbbi ártalmatlan a puha földön, előbbit pedig már nagy rutinnal kompenzálom, lényegében a ficam helyett soron kívül, kicsivel előbb rugaszkodom el a másik lábamról, és akkor nincs ficam. Olyan egyszerű is lenne mindent így csinálni, egy gáncs nélkülinek. De futás ez még egyáltalán, hát persze hogy az, nehezedőn lomhán végig szökellek a csatorna- és tópart közötti ázott gazos sávon. Emlékszem még mennyit riadoztam ugyanezen az útvonalon az ősszel, mikor elszórva keresztbe feküdtek az úton a nádszálak, rajtuk szürkéllő világos és sötét hullámos pikkelymintával mintha kígyóra lépnél mindjárt, kimerevít és összeránt az adrenalin, miközben tudod hogy csak a nád az megint, de ilyen lehet az ösztön, tudom hogy van ilyenem, átlépem. Nem félek.

A sáros résznél most visszafordulok, nincs győzelmi kiállás mint a fordítópontoknál szokott, a sziklán a tenger fölött vagy a hosszú stég kilátós tetejénél, vagy a világítótorony alatti húgyszagú hullámtörők ívelt betonján, amikor fél perc sem de ünnep. Itt csak semmilyen süppedős sár van, megállok mégis, hideg van és enyhe másnaposság, rámhűl az izzadságom ha megállok de meg kell állnom mégis. Jár.

Nem szeretném többet ezt a történetet, ki akarok érni belőle, félszívvel vagyok már csak benne, már nem is én benne hanem az énbennem, leülepedik, részem, testem, szokásom, életem, továbblépek. Lépnék, de nincs annyi lépés, nincs ahhoz elég világ, hogy továbblépjek, nem is történhet annyi futás az életben, még ha minden egy végtelen futószőnyeg lenne, akkor sem. Elindulok vissza, csak ki kell fussak valahová, akkor is ha hideg és fárasztó és csak annyi lehet benne, amit beleviszek, amennyit még képes vagyok nem sajnálni, magamtól. Fázik a kezem, de talán hazaérek.

Utoljára az utcán végigfutok, a Perusticán, belegyorsítok, igaz, csak az utolsó száz méteren, de akkor is jó érzés, egy kicsit magamra nézek az egész utcán keresztül, egy kicsit fel is melegszik az ember az erőkifejtéstől és mámoros érzés a sebesség, múló felemelkedés. Pedig a világon annyi fű meg pia meg koffein meg cukor nincs az egész életben, hogy felemeljen, ahogy annyi józanság sincsen, sem absztinencia meg napirend meg tervek meg jóga, fegyelem és önszabályozás. Az ajtónál vagyok, merev kézzel lefejtem a duplaréteg pamutkesztyűt a kezemről, alatta rózsaszín nokedlik az ujjaim a levágott ujjú kofakesztyűben, alig érzem hogy mit tapintok a zsebemben, de tudom, hogy a textilzsebkendő alatt ott a kulcsom, az apró sárga kombinációs lakatra fűzött kulcsok a fűtéshez, a vizesblokkhoz és a tiszta ruhákhoz, meg a biciklimhez is. Elfordul a zár.

A biotóp keltető állványzat forgó- és billenő tengelymozgását az irányított fény-árnyék, tápanyag- és pára adagolókkal koordinálja egy egyszerű applikáció. Ugyanezek a generált patternek még ha természetes környezetben nem is fordulnak elő, a környezet fizikai térdinamikáját olyan biológiai életfunkcióikat támogató életképesség-algoritmus határértékein belül kódolja át, ami koherens külvilág-szimulációt alkot az alkalmazkodó élőlénynek. Az organizmus örökletes mechanizmusai és növekedési mintáia akár egyenként, valós időben is manipulálálhatóvá válnak. A biotóp szimuláció eszközével a biológiai egyed fejlődése kontrollálható és tervezhető. 

A berendezéshez fák is tartoztak, ami az egész beltér kialakításával ellenkezett. Egy olyan kontrollált környezet, mint a repülőtér, leginkább abban ütközik ki, hogy látod vagy főleg érzed rajta, mennyire ellenkezik az emberi igényekkel: nem csak igénytelen, kifejezetten korlátozó. Terelésre tervezik, nem használatra. Mint a széttérkövezett várost, amin átbuszoztál ide, gondolhatnád, nem gondolod, inkább felfogod végre, hogy fákat látsz, valódi fákat a paranoia közepén, abból is tudod hogy valódi hogy az egyik ágon egy madár, de ez már tényleg túlzás, egy veréb egyensúlyoz szárnycsapkodva, ránézésre vidáman. Megél morzsákon, az utasok várakozásban hátrahagyott maradékaiból. De az is lehet, hogy ez a magányos veréb is csak átutazóban van itt, épp csak megborzolni a szörnyű elszigeteltségbe ültetett vendégfákat, mielőtt kirepül egy nyitva felejtett ablakon, és visszatér a többi madárhoz, hogy levezesse a reptéri kalamajkát egy vehemens porfürdővel a nagy közös esti éneklés előtt.

Burgas nagyjából csepp alakú. A várost, mint alighanem minden kikötővárost, macskák és sirályok uralják. Kutya emberkíséret nélkül ki sem merészkedik az utcára sötétedés után. Hajnalonta, miután gúnyos kjá-kjá kiáltásaikkal felkukorékolták a napot, és az óvatlanul nyitott ablakkal alvókat, utóbbiak is megfigyelhették, ahogy a háztetők homlokzatán és a párkányokon hesszelő sirályok sorra levetik magukat. A vitorlázó madarak mint a jól táplált utasszállítók, a betonúton többé-kevésbé előírásszerűen landolnak, míg pár egy kilométerrel északibb légifolyosón szállingóznak a reggeli járatok Sarafovo felett. A házak közti leszállókon, a parkoló autók tetején, kukafedélen, járdán, erkélyen, szélbe kapaszkodó szárnyakat táró és totyogva kacsázó, csőrtátó, fejbillentő, térfigyelő, pökhendi légtéruraló sirályok. Portyázó macskák fölé ágaskodó, letorkolva vijjogó, nyitott konténerből guberáló, tegnapról kihajított halbelsőséget cincáló, állateledel boltos etetőedénybe szórt barnás száraztápját csipegetve reggeliző, járőröző, egyenruhás sirályok.

Rögtön kiszúrták. Hogy a szárával valami volt, az elsőre is látszott, rendellenesen csavarodott a fás szár, bonyolultan, görcsösen. Talán szépen is, hiszen a maga módján minden növény szép, mégis feltűnő a sztenderdtől ilyen gyökeresen eltérni. Nehezebbnek látszott emiatt a test, masszívabbnak és súlyosabbnak, ahogy szabálytalanul önmagába tekeredett, és vastagodó kanyarok szabálytalanul spirálos ellenpontozásában talált valamiféle csálé egyensúlyra. Tökéletességre, a lehetőségekhez mérten.

Délutánra a kikötő széles, szürke betonján mint egy délelőtti baleset hátramaradt törmeléke, törött porcelán a flaszteron. Kerülgetem a rózsaszínben játszó alkatrészeket, tengeri csigaházak darabjai, rakom össze és ahogy eszembe villannak a tenger mellől gyűjtött kagylókincseim, a homokon futás és a valószínűtlen méretükkel feltűnő fényes csiszolt üveglencsék amik közelebbről vizsgálva zselésen szilárd medúzatetemek voltak, csupa kékeszöld víz és sötét homok mint egy óriás partra tüsszentett turhái, de persze futok tovább, mindenfelé szétdobált csigaház-töredékeket látok. Partra vetett hordalék. Elhajigált gyerekjátékok. Raklapról lefordult szuvenír-eselék. Lépésről lépésre vetem el a forgatókönyv-lehetőségeket, közben egyre megkerülhetetlenebb a kérdés, ahogy közelít a világítótorony, és véget ér a kikötő. Közben valahogy leesik, spiráltöredékek, központi oszlopok, köpenyszilánkok között sasszézva, hogy a magasból szándékosan aláhajigált madáreledel-maradékot látok szétszóródva, feltört csomagolóanyagot, sirálylakoma hulladékát. Elértem a piros-fehér csíkozású jelzőtorony talapzatát, betonlépcső visz fel a bezárt ajtóig, de ha be is lehetne nyitni, a kilátó csúcsa vaksötét, odafent nincs jel, hát persze, nem világít a napba. A naprendszer közepe felé fordulva hunyorgok, kinn sütkérezek egy hullámtörőn, a rengeteg odagyűlt, odaszórt négyágú szabályos betoncsillag egyikén, épp ahol a csepp csúcsa beleeér a tengerbe.

Beugrik majd, amint átkelsz egy átjárón. Mondjuk átlépsz a másik szobába, elindulsz csak úgy kalap-kapát és le a kisboltba egy csomag gyufáért vagy kenyérért a pékhez, talán nem is kenyeret hanem rögtön egy friss banyicát, ami olyan mint egy hossznyi lépcsőkorlát (banister, haha) belül pedig vagy szirene fehérsajtos, vagy sötétebb zöldben átsejlő a szpanak, minden sós és legjobb amikor még a kemencéből újonnan jön ki, melegen. Ha van még vagy már, a fene se tudja ezekkel a pékekkel, ha nyitva találod ezen a napközbeni, hétköznapi órán egyáltalán. Kiszámíthatatlan. De ahogy vissza próbálnád idézni azt a szót, itt van a nyelved hegyén, de akár egy másik nyelven is lehetne, nem jut eszedbe, hibajelzés, hiánycédula, hűlthely, üresen kattan a tár.

Reggel belenéztem egy szekrényajtó mélységébe, fekete fényes felületen láttam a saját tükörképemet, de nem ismertem fel, vakfolt ez a fényes ajtó a szobában, mintha valóságosan elnyelné azt a fényt, amit látszólag visszatükröz. A tükörkép pedig napról napra egyre kevésbé ismerős, ahogy a szekrényajtó egyre ismerősebb. A szekrény belseje nagyobbrészt üres, és a benne tárolt holmi nagyobbrészt használatlan, éppúgy lehetne egy vasútállomás bezárt szekrényszéfjáben valahol a sínek el sem képzelt, vagy már látogatott túlfelén, sosem jönnék rá, vagy ha igen akkor is túl késő, már kiürítették a széfet, a felhasználás időtartama lejárt. A valódi vasúti sínek persze véletlenszerűbben kanyarodnak az életembe, és ahogy a gyomnőtte, teliszemetelt síneken elindulok a teliparkolt holttér mellett, egyre csöndesebb, vásztjóslóan elhagyatott lett minden, még a szemét is elmaradozott, körben csak elvadult bozót és csenevész fák takarta rozsdás kerítés, végül beletorkollik az egész egy folyómedernyi vasúti síncsomóba, ahol már bizonyára forgalom is van. Itt le is térek a talpfákról, az ingatagon ám célzatosan kikövezett szolgálati gyalogösvényre, ami kivezet egy állomás épülete mellett a házak közé, már látom az embereket, a leparkolt autóikat.

Vadnyugati forgótáras kovboj itt az ember és akadozó emlékezete, egy western, vagyis persze inkább eastern városkában, ahol az irreguláris nyitvatartási órák kifürkészhetetlen szabályokat követnek, egészen más ritmust, mint egy egzotikus esküvői tánc egy lagzin, amire nem hívtak meg, de belefutsz, ott van az egyik utcára nyíló udvarból kifelé gyűrűzik és odavonzza a tekinteted. Hallod hogy van egy dobos, ott beljebb a bejáró takarásában pedig körtáncot sejtesz, kilógnak a legszélső táncosok. Hozzátartozóan összefogódzva teljesen bele vannak fordulva a szabálytalan körpályába, másodpercek alatt meglátszik mennyire esetleges ez a kör vagy ellipszis. Senki sem lát téged, senkit sem látsz igazán te sem. Odabent a háttérben autók leparkolva, ezüstszín merdzsó előtt drága öltönyben áll egy csoport férfi a táncon kívül egy karéjban, valamiért mindegyiken sárga munkavédelmi sisak van, az egyik fényképez, vagy kameráz, és meg sem fogalmazod, csak megérted, hogy a fejre mért csapások nem válogatnak, a sisak fölött semmi se szent.

Én nem tudtam persze, hogy sírjak vagy nevessek, amikor szembesültem "a valóságokkal", ha szabad így nevezni (nyugodtan, persze) a fantáziáim. Ez a nemtudásom pont az a kincs, amit két kézzel kéne szórnom hogy megőrizhessek belőle valamit. Ha eszembe jutna például, de nem jut, hogy amilyen egyszerűnek ható képletek írják körül, mégis milyen elemi rettenetel töltenek el az elvont mechanikus szabályok, amik a nehezedést és távolodást, közeledést, ütközést, kitérést szabják rá kényszerűen a testekre, a röpképtelen akaratra. Szárnyakról ábrándozom, tengeri madarakról, a távoli kormoránról, aki a mélyvíz fölött egy kilógó pózna végén ül, vár, kilát a sík láthatárra, a köd mélyére. Madárlélegzete nem sűrűsödik szavakká, eggyé válik a szürke madár a kékesszürke világgal. Egyáltalán nincs tudatában a háta mögötti város képletes szabályainak, amikor szárnyra kap, tengerhabosan csattogva a hullámok vonala fölött tartja magát és elemelkedik.

Körben emelkednek a magas kanyonok, minden oldalról meredélyek, magaslatok, utcaszinten pedig kikerülhetetlen tükrök, átlátszó és tömör fekete fényes felületeken visszaverődő sajátmaga. Mesterséges völgyek határolnak körbe, teleépítve a domboldalra, egy szinte szabályosnak érzékelhető púpra, ami a várost úgy viseli magén mint valami subát vagy bundát. Valahol tetőzik, a válla vagy lehajtott feje lehet a búb, vagy talán mindkettő. A házak közötti árnyékban járva esélytelen kilátni egy napfelkeltére. Ebben maradhat az ember az erkélyén ülve, esőben, hóban, tenger felől hideget fújó szélben. A keleti szél, ez az ami keletről fúj vagy ami keletre? Olyan mindegy ez a vihar szeméből nézve, mindegy az is, hogy melyik szeméből, mert mindkét szeme küklopszi, nem lát be a sík mögé, csak belefúr. Mindegy a középpontból nézve az is, hogy a szélcsatorna- rendszernek melyik égtájra esik az egyik vagy másik kiáramlása. Recseg az ereszték, nyikorog az építmény, mintha árbocrúd lenne, átjátszótorony. Mindegy hogy az egyik vagy másik végén vagy a vonalnak, a tömegkommunikációs központból vagy a kikötői hatóság felől nézve is jelentéktelen a pontos helyzeted és irányod és tömeged és sebességed. Közös tömegközéppontod a nappal vagy az éjszakával lehet még, már amelyik éppen megszólít, ha megtalálja a szavakat, ha megtalálnak a szavak. Pattognak ide-oda a kanyonfalakról, gellert kapott dadogás az egész.

Az absztinenciáddal az a baj, hogy ahogy a könnyen hozzáférhető vágyteljesítés lehetőségei vészesen csökkennek, úgy nagyobb szükség van a kiegyensúlyozottságra, ami elől épp ezek az addikciók tartottak biztonságosan beláthatatlan távolságra. Kémiai borulások sorozatában teljesen értelmezhetetlen, hogy milyen lenne épp a belső labilitás. De most hogy megfigyeled a sütkérező macskát, vagy a lapuló gekkót, látod hogy nem csinál semmit de semmit, és egyben hogy milyen képtelenül civilzált gondolat ez, a lustaság improduktivitása, egyenesen ipari koncepció, gyárlakóknak. Ha el tudnád magyarázni nyugodtan szemlélődő állatoknak a kényszerességet, aligha értenék meg, mérsékelt érdeklődéssel pislognának, a gekkó hanyagul megnyalná valamelyik macskapupillájú szemgolyóját - ez a felismerés pedig váratlanul felszabadító. Mert valóban irtózol az irigyen, kényszeresen vágyott tétlenségtől, a csendtől, a nyugalomtól, időpazarlástól. Azt hiszed nem tudnál neki határt szabni, helyet és gyakorlatot találni, ezért félsz, hogy belefulladsz, hogy másnap már fel sem kelsz az ágyból, ha egyáltalán eltalálsz ma még az ágyig. És ez a félelem alátámasztható, vagyis nem alaptalan. Lehet hogy mégsem igaz az, amit mesélt valaki és azóta sem merted kipróbálni. Mert mi van ha mégis elsüllyedsz, amikor ellazulva hátradőlsz a tengervízre, és az esetleg mégsem tart meg. Pedig olyan szépen hangzott. Mint a hullámtörés.

A partról mégis belátni a horizontot, csak ez a homály ne lenne, ez az alacsony sűrű betonszürke felhő, ott volt mögötte egy napfelkelte valamelyik hajnalról átgördítve a hullámokon. Nem jut eszedbe a szó. Nem is bolgár, görög, és a tengerre használták, eposzi jelző. "Inhospitable", hogy mi is ez? Vendég-nem-szerető? Mintha a magyar vendégszeretet eposzi közhelyének tagadása lenne, más olvasatban pedig bizonytalan intimitású státusjelölés. Idegenkedő lehetett ez a tenger a régi görögöknek, mert kiszámíthatatlan, alattomos, lehetetlen. Életveszély. Quanto costa? A srác a bicikliboltban töredékes, készséges angoltudással magyarázta türelmesen, hogy a városon belül egyáltalán nincs is szükség sisakra, nyugodtan el lehet tekerni a forgalomban. Igaza lehet, hiszen senkin sincs itt sisak, talán csak a külföldiek félreértése az egész. A Gran Companiya Catalana köteléke amikor eltévedve idekalandozik mintha transzeurópai bicikliversenyen: feléjük fúj a kesernyés tengeri szél, sisakjaikon szétterül, elgörbül, kitér. A mozgó testek sebessége nemcsak ki-, hanem előre- és visszahat az eltolódásokra. Pár évszázad alatt megváltozik az időszámítás, felborul és feledésbe süllyed minden addigi alapfogalom, vagyis kiderül: mégsem annyira rémes, mégiscsak áthajózható északi tenger az a fekete. Akkor legyen mégis vendégszerető. Borúból derű, fikcióból fikció. Átnevezzük, ha már nem jut egykönnyen eszünkbe, hogy miről.

De miről is beszélnénk? Amikor először földet értem ezen az utazáson, és sorban álltam az iratellenőrzéshez - az útlevelet, személyi okmányt adatbázishoz vetni, ez a teljesen fölösleges rituálé a kontrolláltság érzetével fogad, bárhová is menekültél egy kötetlenebb érzés felé, ez a nyilvántartottság személytelen és kiszolgáltató - érthető módon lassan haladt a sor, mögülem pedig még az anyanyelvemen folyó beszélgetés foszlányai szűrődtek be, hogy egy valaki még mindig a verseket fordítja, kérdés. Beránt az egybeesés, úgy kell visszatáncolnom a kényszer elől, hogy felfedjem inkognitóm, eleve hogy értem a szavakat, pláne hogy mennyire vonatkozóak, a mellékszál sűrű fonása, a mellékvágány országosra tehető hálózata, mindezt vissza kell tartanom, ott toporgok a sorban, érthetetlenül lassan halad. Szemben állok egy személytelen kilátással, sok ismeretlennel, akikről semmi fontosat nem fogok megtudni, és akik rólam is talán csak a legjelentéktelenebb részleteket ragadják meg, ha egyáltalán.

Ott toporogtam tehát és kínlódtam a kényszerrel, hogy felfedjem magam. Nem bírtam, első nap és már kibírhatatlan. Sorban álló senkiként visszafordulok, és mintha mi sem volna természetesebb (de hát nem az?), mintha csak az imént hagytunk volna félbe a most következőket megalapozható társalgást: vagyis saját mértékem szerint is mint egy félkegyelmű, elmesélem talán ha két mondatban amit az előző állomáson, az otthonból ide átmenetben megfigyeltem. Az utolsó örömöm, ami még a távozáson onnan ért, de a számon kiszabadulva itt már otthontalan, ismeretlen, felismeretlenül elszáll. Bár ez akkor elszigetelt incidensnek tűnt, azóta is élethelyzetté dagályosodik.