Majdnem beleütközöm a második fordulóban a triciklibe. Nem emlékszem a szomszéd gyerekre, pedig a hangja néha beszűrődik, főleg éjjel, ha sír vagy kiáltozik, én meg aludnék. Vagy alszom. Most nem alszom, a lépcsőház aljára érve még léptemben nyúlok a fehér kilincs felé, mintha laminált fehér műanyag játékkilincs lenne, le ne törjön a kezemben, de pont hogy ellentart: bezárták az ajtót megint, belülről. Érthetetlen módon felbosszant, pedig van kulcsom, anélkül be se jutnék. Még örülhetnék is hogy legalább nem felejtem otthon és ez emlékeztető - csakhogy a bejárati ajtó is kulccsal nyílik, vagyis akkor két bezárt ajtó között találnám magam. Van kulcsom, de ha nem lenne? Már a kapunál járok, amit egy rozsdás dróttekercs tart csukva, a rozsdás fém kapurácsot a fémrács kerítés szintén rozsdás póznájához. Megint feldühödök, körülményes leemelni a drótot, és a gyapjú télikesztyűt megint le kell vennem, ha nem akarom kiszaggatni a drótvégekkel, de akkor azonnal kihűl a kezem, mikor még el se indultam.

Egy galériához sietek, pedig nem kell időre odaérni, bármennyit késhetek, most kezdődik pont a megnyitó ahogy lépek ki az utcára és ránézek a mobilomra, óra-hét, félkor ott vagyok, az teljesen vállalható. Végigloholok lépésben a belvároson, el a parttól, a dombháton végig lefelé és befelé, a turisztikai bevásárlóutca névtelen gerincén egészen a nullkilóméter giccses térkő-berakásig, onnan még két sarok, és már látom a bejárat előtt, a kirakatüveg tóduló fényében cigarettázó látogatók győlekezését. Bent a képek és további ismeretlen törzslátogatók, akiket három-négy alkalom után félig felismerek, mintha már láttam volna az arcukat. Csak a nőkében vagyok biztos, őket meg pláne nem ismerem, és amint meglátom az ismerős nőalakokat elkapom a tekintetem. Senki sem csak képeket bámulni jött ide, de iszonyattal tölt el a gondolat, hog ismeretleneket stírölök. Nem mintha az ismerősség fokozatain valahogy el lehetne jutni a szalonképes bámulásig. A képeket gyorsan végignézem, ezekről most lesiklik a tekintetem, pedig valahogy ismerősnek tűnnek, meseillusztrációk is lehetnének, színesek, stilizáltak, olyan absztrakt színes formák amik valahogy figuratívabbnak hatnak, mint elsőre gondolnám. Az ember mintafelismerő idegberendezkedése tehet róla persze, mindenben arcot, embert, formát, hátteret és tájat, időjárást, tengert és napkorongot lát. És fest, gondolom, ez lehet az ábrázolás egyik küzdelme - ahogy az írásban is a saját formámtól elvonatkoztatás. Jó érzés elkalandozni az egyik képen, jól esik a megszokott formára találni, bár ránézésre ez is csak ilyen girbegurba színes katasztrófa, de olyan, mint azok a három dimenziós kiugró varázsképek, amikor a sormintából kihajol az alakzat és a kép mint valami LSD-trip, gondolom. Ez is ambivalens és több nézőpontos, igaziból elkattogok most ezen, és nem zavar, hogy nem értem mit látok, vagy hogy mit nézek.

Beszélgetni egyszer-egyszer sikerül ilyen megnyitón, de a nyelvtudás kitartó hiánya nem segít. Az emberek itt beszélgetnek, játszanak egymás gyerekeivel, részei és részesei egymás történeteinek és pletykáinak, valamennyit mindenféle egyeztetés nélkül is tudnak egymásról. Ehhez ha lehetne sem kellene próbálnom kapcsolódni, az évek torlódó arcmemóriája egyre kegyetlenebb tréfák terepévé gyűrődik a homlokom mögött, de ebből hátha csak a ráncolás látszik kifelé. A táskámat bent tettem le, az egyik oldalsó kirakatablakot eltakaró paraván mögé, ahonnan most diszkréten kiemelem, óvatosan magamra húzgálom a kantárokat két oldalt a vállamig, ami körülményes művelet, mert nehézkesen megy föl a vastag télikabátra. Búcsúznék, de nincs mire ráfüggesszem a búcsúintést, inkább igyekszem kifelé, anélkül hogy valakit is meglökjek vagy bárki elé bevágjak, az ajtón át a kikerülhetetlen zsivalyból. Kint is emberek álldogálnak, vidáman cigiznek és beszélgetnek. Egy kéregető, vastagon kifestett, kissé törékeny ám szögletes arcú, vékony de nagyon maszkulin nő áll elém, műanyag pohárkát tart az aprónak, nevetségesen kevés van csak az erszényemben, szégyenkezve csengetem ki, ismerem az arcát, már kért tőlem, máskor pedig halkan felajánlkozott, akkor is sajnálkoztam, akkor sem volt nálam valamirevaló aprópénz, és még csak kérdezni sem tudok tőle semmit amire válaszolhatna. Nem értjük egymás nyelvét, azóta sem tanultam belőle, nincs átjárás.

A tengerparton sem mindig hallatszik a hullámverés, van, hogy az öböl egészen csendes, kis lapogás van csak, ritmikusan, szabálytalanul, és a szórványos lámpafények fölött vaksötét égen csillagok konstellálnak, az ismerősnek azonosítható csillagképek és anonim fénypötty-tömegek odafent gyéren elszórva, magasan,. Gombostű-fejek karbon-nanocső fényszívó fekete párnában, totális panorámavászon, nyakfárasztás. A haléttermek konyháiból szabadba széledő maradék szagok emlékeztetnek az életre, de nem sokan járnak erre a sötétben. Nyáron nyüzsög, télen kihalt, tényleg túl hűvös még ez a januárvégi tavasz-előzetes az éjjeli úszáshoz, a csillagfényes piknikhez, a homoki jógához. Szemből apránként végigközelít a parton egy magányos kocogó. pár perc spéttel egy villogó piros bokafény: kutyát sétáltató emberről tükröződő csivava-jelző ledlámpa. Farokfény, villogva halad el a csóva és gazdája. Teljes csend. Slapp, csend, slapp-pacs, slapp. Nem üzen semmit, egyedül a várakozás mondat vele akár csak ennyit is. Kihűl a kékségemlék, a hosszan domboruló és átforduló tengervíz-csövek szürkésezüsten nem vakító csak hunyorogtatóan ragyogó fénytörése, a távoli homályos horizonton álló óriáshajó hihetetlenül, optikai csalódásként tornyosuló másfélszer magasabb olajfúró-torony méretű függőlege, több tonnányi délibáb egy szőnyeg szélén, mintha mindjárt átbukna a világ túlsó szélére saját lehetetlen testarányain felbukva.

Elképzelhető, hogy még a csillagfény idáig vezető mérhetetlen évezredes távfutásánál is nagyobb eltolódás lesz a leírt szöveg és az olvasása között. Nem bontanám tovább ezt a képzetet, de ez nem hagy nyugodni, pedig a rég kihúnyt csillagok fénye hagy nyugodni, a minden irányba egyenletes sebességgel terjedő nézők nélküli látványemlékezet ragyogása hagy nyugodni - de az nem, hogy ha túlélne engem az üzenetem, ha valaki a jövőben olvassa ezt a blogot, a már-nélkülem-jövőben. Ha felrémlene, hogy mintha valaha ismert volna. Ha elkerülhetetlenül összetéveszti egy kicsit saját magát velem. Eltéveszti a szintet, megbotlik picit a legfelső lépcsőnél, ahogy a zsebe felé nyúl hogy kikotorja a tricikli emelete feletti ajtónál egy valami másikhoz való kulcsot, szükségszerűen mégis kinyit vele egy ismeretlen ajtót és rámnyit, pedig ott se vagyok, ott se voltam.

Elmentem egy esti koncertre, és pont az a jazz-zenekar volt, akiket egyszer már láttam. A vagány, törékeny, őszhajúan fiatalos zongoristanő, a korpulens basszeros, a tökkopasz extratarkós dobos fekete, stilizált tűzmintás ingben; de nem a múltkori nagyon kezdő, törékeny és bizonytalan fiatal énekeslány, hanem egy óriási hangú, erőteljes nő, szintén szőke de innentől minden hasonlóság esetleges, és aki éppen a Route Sixty-six refrénjén dönget végig magabiztosan, fél karnyújtásra tartva magától a mikrofont miközben dallamosan ordít. Jól nyomja. A zenekar szolid, élvezik a dolgot, rutinosak. Körben minden asztal és minden szék foglalt. Negyed óra ácsorgás és megszánom magam, rendelek egy pohár fehérbort a pultnál. A pultos srác ismerős arca, a messze túlárazott bor, ahogy az aprót szó nélkül megtartja, pedig borravalónak nyilván kimagaslóan sok. Szólnék, és látsszak pitiánernak, vagy ne szólnék, és vásároljam be magam a megelőlegezett nagylelkűségbe. Máskor talán ha nagyobb címlettel fizetek, gondolom magamban, de annyira nem is biztos, hogy jönnék még ide máskor is. Nincs semmi kontaktus senkivel, egy összenézés, egy mosoly, semmi, csak a pultos hideg szeme, a középunalmas middle-of-the-road örömjazz örömtelensége, ami hamarosan szünetbe csap át. Hűvös és jellegtelen downtempo zene szól, savanyú arccal ülök az egyik megüresedett bárszéken, előttem a nagyon lassan fogyó, savanykás fehérborom. Mellettem két fiatal, tizenévesforma lány cseveg, gondolom, előttük az enyémhez hasonló poharak, fehérbor. A kameramann szakszerűen táskákba pakolja a fegyvert és az állványt. Kint esőbe világít a sétálóutca fénye, szemezek egy ideje a pocsolyákon verdeső cseppekkel: kint hangulatosabb az idő. Magamra veszem a kendőt, kesztyűt, kabátot, amilyen komótosan befelé jövet levettem, olyan mintha láthatatlan lennék. Kilépek az éjszakába, megkönnyebbülten és savanykás ízzel a számban, hogy elinduljak vissza amerre jöttem, egy csomó kis labirintust kirakó félkészre hagyott mellékutcán amiket pár hónapja már újítgatnak, srégen át az ázó autók és túrások és járdakőcsuszamlások mentén végig a sötétben, szabadultan.