Mézet gyűjtök. A mézet a tea mellé adják kis műanyag stanicliban, épp egy evőkanálnyi lehet. Amióta nem kávét iszom teát kérek, és amióta kijárok teázni mindig elteszem a mézet, és a konyha sarokpolcán egy vizespohárban gyűlnek a staniclik. Most 11 van belőlük, de mindig van fogyás és újabb gyűjtés mellé. Azért is jó az ilyen méz, mert folyós, nem olyan ikrás, mint a nagy befőttesüvegben. "Med", az a méz, úgymint a "medve" szóban. Egyszer már, több évtizede, kitaláltam, hogy én egy cukorbeteg micimackó vagyok. Ez is igaz. "Minden igaz, minden amit bárki valaha gondolt."  A méz megikrásodik, ez is hihetetlen egy szókapcsolat

A nagy befőttesüveg teli van ikrás virágmézzel. Tévedés az egész: azt hittem krémes repceméz, bár az aranymaszat színéről gyanús volt hogy netán mégsem az. Nagyon finom, de nehéz kiszedegetni, úgyhogy lassan fogy, viszont jó nehéz üveg, tömör nagy tárgy, most az lett a nehezék. Lefogom vele a fonalak végét, amikor fonok, mert fonok is. Nem emlékszem már, mikor használtam utoljára vasalódeszkát (bár laktam együtt vasalódeszkákkal, ezek olyan értelmetlen tárgyak voltak nekem, nem is fogtam föl, hogy a vasalás például fertőtlenít), most rájöttem, hogy pár centivel magasabb az asztalnál, és kényelmesebb állni mellette, ha mondjuk fél órát dolgoztam valami szöveggel, és bebandzsul az agyam, és akkor fölkelek, újabban a mosogatás vagy más apró házimunka mellett Martenicákat fonni. Ezek a tavasz ünnepére való fehér-piros fonott karkötők. Az első rügyező fa vagy visszatérő vándormadár érkeztéig érvényes várakoztató karszalag. Csak ajándékozni lehet, kapni és adni, de venni nem, és úgy értettem, hogy akkor hiába találtam ki, hogy majd jól fonok magamnak. Másoknak fonok. Így szövődnek a barátok. Micimackó és barátai.

A fonást egy rég távozott nagymama hagyta rám: hét fonalat használok, emlékezetből, nem puskáztam az interneten. Emlékeztem, és tökéletesítettem a technikát, most már rutinosan összerakok egy rendes kis karkötőt, 3-3 szál piros és fehér, és egy vezérfonál, az legyen inkább piros. Egyszer megkötöm az egészet csomóba, aztán szétszálazom, színben váltva a hat fonalat, kifelé legyező alakban, aztán egyenként áthúzni a pirosat, alatta és fölötte mindig felváltva, és így araszol előre, 5-5 perces kis szünetek ezek, kiikrásodások. Ezeket személyesen lehet átadni, hiába, csak kevesen vannak most olyan karnyújtásra tőlem, hogy még időben, március elején kapjanak. De nagyon jó odaadni, olyan, mint amikor húszévesen hoszt-munkára mentem a Meki szülinapjára, sosem felejtem el.

Az étterem üzemi pincéjében fújták a gumiszagú lufikat ketten, két nő, akik nyilván eléggé betéphettek a gáztól mert visítva röhögtek, miközben nagy csokrokban húztuk ki a tavaszi napfényre a felfújt, lebegő lufikat, hogy alig fért ki az ajtón. A parkolóban zsúr volt, és lufikat osztogattam a gyerekeknek. Egy lufinak hogy tud ennyire örülni egy másik ember, mintha én volnék a Jóisten, aki mindig csak szívesen ad, jókedvvel, bőséggel, kaphatsz kettőt persze, itt van egy a kistesódnak is - és hogy ez a magától értetődő, szinte közömbös kiosztás egészen felejthetetlen, ikrásodó öröm-löketeket gerjeszt az időben.

Most pedig kaptam ismerős, más anyanyelvű emberektől kis karkötőket, hogy jusson eszembe a tavasz. Kontinentális ember vagyok, és lehet, hogy nincs valami túltengő identitástudatom, időtudatom viszont, évszaktudatom van, tavasz és nyár és ősz és télváltakozás nélkül nem jutnának eszembe szavak, mondatok, fonható történet-szálak, kibomlott mellékszálak. 

Mint amikor a színpadon egy magas, vékony és mozgékony fickó csokornyakkendőben és elegáns öltönyben, szinte egy szuszra másfél órát tolt egyetlen tízperc szünettel. Nem értettem egy szavát se, de hogy zseniális, ezt a következőkből tudtam meg: Először is hátra ültem. Volt rögtön a színpad mellett, velem srégen szemben egy asztal, aminek a szélénél a színpadra nézve ült egy lány, aki nagyon unottan és lehangoltan figyelte az előadást, és nagyon sokáig csak őt láttam az egész műsorból, ahogy időnként kinéz félre, de többnyire csak szontyolog (nem ásít! Sajnos). Úgy tűnt, mintha fizikailag is teljesen képtelen lehet az öröm gesztusaira, bár aztán láttam ahogy röviden rámosolyog az asztal túloldalán ülő pasijára, kicsit talán kínosan, mintha őmiatta kellett idejönnie, a Valentin-napi hülye sztendapra. Kitartóan tovább búslakodott miközben a teltház szakad a röhögéstől, és nekem ő volt a hősöm, a kedvenc kiscicája temetéséről iderángatott pókerarcú lány, akibe belé is szerettem arra a fél órára – de aztán apránként egyre több izomtevékenységet mutatott a melankolikus arcán, és kis időre rá már ő is ott vigyorgott és nevetett a standup-csávó amúgy tényleg nagyon dinamikus és nyilván humoros műsorán. A végére bele is aludtam egy kicsikét.

A kioldódások nélkül egyszerűen szétfoszlanék, ezért különösen fontos most tavasszal lenni, ezen (Azon) a tavaszon (mert akkor volt még!), amire talán olyasmi mondatokban kezdődnek majd a visszaemlékezések, mint hogy "Olyan ártatlanul kezdődött, csak örültünk még a korábban érkező melegnek". Csavarosan is, de előre. Burgas ezekben a napokban megtelik a fényre kibotorkáló emberekkel. Először csak szünetek és megszakítások erejére, mozdulatlanság felé roskadás, parkban padra nyugvópont-találás. A ki- és belégzések közötti szünet kitartása, megemlékezett, újraolvadt fény, kiikrásodás. Méz. Ragadós dolog, egyre többen merészkednek elő, nekem rövidesen sok lesz az embertömeg és ami ezzel jár, az érzelmi akusztika teljes átalakulása. Minden járókelő el- és kikerülése, a mozgások és testtartások észlelése, elcsípett hangsúlyok és mondatfoszlányok, arckifejezések, minden emlékeket és érzelmeket, reakciókat piszkál majd elő az ikrásodott tömör belsőmből. Hiába hogy a nyelvet nem értem, nem lehet megúszni ennyivel sem. Itt a tavasz, folyósodik az édes és mindaz, ami ezzel kioldódhat.

A futás, ahogy évek során haladt előre, átrendezte a testemet, ahogy most a jóga is pár hónapja, és minden átrendeződés kiolvadásokat is hoz. Hogy apránként elhagyom, elhagytam az önmérgezés gyakorlatait, még rengeteg kiolvadni váró lerakódást hagy hátra, vagyis csavarosan, de előre. Hány ciklus alatt változik, alakul, át- vagy meg-? Egy év, az hónapból épp 12. Volt egy évnyi tél, rá egy korai, meleg tavasz. Emlékeznék a nyárra is, bele tudnék könnyen ragadni, sok stanicli összegyűlt belőle már, de inkább mézzek csak előre, ameddig ellátni a fogyatkozó, visszatérő madarakra. A fonatot felfűzöm egy fára, ha már kioldódott benne az ikrásodott gyanta, hogy kibotorkáljon az emberek közé a napra.