A tétlenség viszonylatában mozogsz, és ez a vezeklés, amiért egy életen át kerülted a kockázatot. Van a horgonylánc, és más veszítenivaló nincsen, mint a súly és a rögzültséged, ami értelmetlenné teszi a tétlenséget és a mozgást is azzal, hogy valami mélyben láthatatlan pont felé húzva visszatart. Talán szakítható a póráz, a lánc, drótkábelfonat, hajszál, akármi, talán átrágod. Vagy feloldja a szupersav, amivel mindent fel lehet oldani, csak saját magát nem, a kabalaállatod, ami úgy oldja fel ami az útjába kerül, hogy szabadul. Itt lesz elszabadulva.

Ami hátramarad, az a horgony, amit nem húzhatsz fel, mert nincs hová tenned, el se fér a gumimatracon, vagy mi ez a kis tákolmány, valami kisladik vagy bárkácska, lélekvesztő, mentőcsónak. Menthetetlennek tűnik a horgony, hátra kell hagyni, ez a másik iránya a távozásnak. Az egyik iránya pedig az, hogy elmész. Csak sikerül-e átrágni a drótkötelet, fogas kérdés, klinikai, sokezer sörtés fogápolási és zománcregeneráló kérdéssor. A vízállás rekordalacsony, zavaros víz alól kibukkant zátonyokon kelsz át, a Margit-sziget mellett Pest felé vízibiciklin az Újlipótba, a rakparton fel-alá kóvályogsz ahogy a póráz ide-oda rángat a kilométeres Duna-festmény mellett végig a végetérni nem akaró epikus tájlefestésen, egészen a Fekete-tenger képéig fogsz kifutni. A drótot elrágod, vér vagy vas íze a nyelveden, magyarul beszélő szinkronizált nyelv, Duna tévé, Budapest elhagyása, hátrafekszel, sodródsz a felszínen. Az élet csupán álom.

Elkötött hajón vagy, nem szállsz el a szélben, nem akadsz fenn semmin: vízállás, zátonyok. A Dunakanyar szárnyashajóval, Sziget-kör lábon, rakpartok, visszhangok, kísértetek, angyalok, démonok, és az ismeretlen. Egy egész kórus, meg egy másik. És valahol a legközepén az Anker ház, egy apró mesterséges tómedence partjáról, visszanézve: maradj, vagy menj? És most mész. Zenét nem kell már hallgatnod itt. A csónakba bepakolhatod a fülhallgatódat, de a füled között már másfelé figyelnek a sejtek, és nem is sejted, hogy mekkora a múlt egybekövült horgonyvárosának a teljes kiterjedése, végig sem tudnád hallgatni. Nem csak hogy egyszerre, de időben szétdobva, feldarabolva és fogyasztható egységekbe adagolva, egyáltalán: mekkora munka az adagolás maga, az emésztéshez nem vagy elég perisztaltikus kilométertömlő, nem vagy elég amazonasi óriáskígyó, az ideje már mind rácsavarodott a horgonyra. Rákövültek a szavak, a kimondatlanságok és a felidézhetetlen emlékek hordaléka, hatalmas csatornarendszerbe rakódott zsírszörny a lemosott és kétszer leöblített múltad, a lehúzott és eltávolított nemlékek. Feltörnének a csatornázásból ha itt maradnál, a lékeken át a hajóba ha itt rostokolsz még egy kicsit az egyre kisebb, kikötött hajóddal. Még épphogy beleférsz.

Eloldozást kapsz, ez a vég, viheted az életed, és eltávolíthatod magad végig egy nagy folyón, le a tengerhez. A Fekete-tenger alja egy óriási mérgező zárvány, és csak reménykedhet mindenki, hogy sosem törnek fel belőle az elfeledett, záró vízréteg alá szigetelt prehisztorikus mérgesgázok. Viheted a csupasz seggedet, az életedet pont megtarthatod, épp elférsz a kis hajódon. Hadd lehess egyedül végre? Egész életedben ettől rettegtél, hogy elhagynak, és tessék, most te hagytad el az egész életed. A hajón kevés kis készletek, műzliszelet, befőtt, kis konyhaeszközök, pipere, füzet, pár toll. A tengerpart úgy vár ahogy mindig is, de a félelem sem tarthat már vissza, a horgony nem tud visszavárni, már el sem kell felejtened, menj a távol egyedüllétbe, megnyugvásba alakulni át, eloldozva megváltozni, soha kétszer körbe ugyanabba érkezni meg.

Hogy „Senki sem ismer, nem tudják a nevem” – csak ezt nem mondja a magyarhang, nincs lefordítva, dúdolhatod, felépítheted, mindened engedve van, elengedve. Majd írok.