Hogyan is írhat a nyomomba? Rég feladtam a képeslapjaim, és el fogom hagyni ezt is. Így nem lehet, hogy nem is volt feladó cím. A mozdulatom folyton felidézi, hogy mindjárt hazaér, valaki, akihez képest mozdulok. Hogy ő onnan megérkezik. (Honnan? Hova? Mire, félig már itt se vagyok.) Néha zene szól itt a sütőből. Scriabin szonáták, vagy ha már elmúltak és felhők vágyódnak át az égen és a sötétben, akkor most biztosan jazz szól, a sütőm ajtaja nyitvafelejtődve, és Emily Remler koncertezik ide az üvegajtón is túli térből, egészen Kansas City hallik át. Csak addig nem lehet használni a sütőt. Sőt, amikor használva van, például a még meglévő napok (sötétek, satöbbik) alatt pizza sütésre, ezek 10-15 perces műveletek előmelegítéssel és munkálatokkal cakkum, akkor mindaddig amíg a pizza emléke is ki nem hűlt a fémtartályból, szigorúan véve nem ajánlatos beletenni a kis hangszórót, csupa műanyag, nem maradna a felhőnyi füstje után csak egy fém karabiner. Ami fém rezonálna fémen, ahogy hűl valami hátramaradt nesze, apró zümmögés vagy zúgás, zajzörej.

"El fogom hagyni", ezen gondolkozom, el fogom hagyni ezt a várost is, és becsukom a sütőt, eltüntetem ahogy tudom a nyomaim, hiába tudom hogy hát az lehetetlen és mindig marad valami: légypiszoknyi maszat a mikrohullámban, címkézetlen tégely a mélyhűtőben, hajszálcsomó a fürdőszobai csap mögött, ujjlenyomat az elszállt pára nyomán, maradék szagok, ottfelejtett karcolások a linón, egy ragacsos fecnin firkantott lista. El kell akkor is pakolni, eltakarítani, kiüríteni, levinni, kitenni, visszazárni. Elbúcsúzni úgy-ahogy még lehet így is. Nem tudok akkorát nézni a tükörbe, hogy eltűnjön végleg a szememből. Mint amikor úgy bújócskáztam, hogy én ugyan nem láttam a hunyót, de a fél testem még így is nyílt színen látható. Mintha odavágták volna egy másik képből.

Dühös is leszek, hiába Scriabin, hiába Emily hatalmasra feketült hüvelykujja, én biztos baltával ütném a zongorát ha már nem tudok játszani, de valami kezembe akadóval legalább, talán csészével, vagy telefonnal büntetni a billentyűket, más klaviatúra de mind mind ugyanaz a dög. Ha múlna már el az arragondolásom, hogy valójában mi is mi. Mondjuk lehet, hogy akkor nem annyira főznék, és nem kéne jöjjön velem se a wok, se a többi konyhajáték. Szabaduljak, azok meg maradjanak, büntetésben? Ugyanmár, hova vitték a malki kotkák a humorérzéked, kérdezem a sütőtől. Nem érti, sem együtt nem értjük, külön bent se kint se.

Én is futok a humorérzékem után, lefojtva ott csörög a zsebemben a lakáskulcs, de közben tompán, aztán egyre élesebben belémszúr a levegő a bordám alatt, vagy lépésenként a bal belső lábboltozat nyilall nagyot, és így tovább, az ember csak reménykedhet, hogy érthetetlen módon kimozgatja mégis. Ha a légzés apró változtatásával, ha, asszimetrikusan és hasba bár ha fáj is kicsit, pedig helyreáll és kiszorul, és hátha majd mégsem fájhat csak úgy meghaladhatatlan. A fájdalom ha nem is, de a szenvedés nagyon érdekes. Egyáltalán, ahogy a két dolog egymástól tényleg elválhat, pedig teljesen nyilvánvaló lenne az összetartozásuk.

A hideg van éppen páros műszakban a sötéttel, és szeles a part, ilyenkor az összes tartalékot mozgásítani kell a hosszabb távra. Ahová megyek, velem jön a Sóvárosom, olyan mint a csigának a háza, egy jó darabig ki lehet belőle bújni, de oda van hegesztve a hátadra, ha már csiga létedre hátad is van: oda van meszesedve a gerincedbe. A hullámok morajlanak, zúgnak, minden bajuk átcsap a fejhallgatón is hiába zár mint a körbegumírozott sütőajtó: átmorajlik a vihar, felcsap a tajték, félvilágban a sápadt kékes fényű lámpasor mentén. Bal felé a néma, sűrűbb sötét, ahol a félig kiszáradt sós tó lapul. Jobbra pedig a tomboló öböl, szintén sötét de tágas, és a kétfelől körbeölelő, dombosodó földkarok most láthatatlanok, csak a lakófények jelzik az ívüket, és a mindenkori három hajó valahol középen világít a az éjjeli fénysorba, mint a gyertyák körbe egy éjszakatortán. A legnagyobb vízfény dél felé tolva egymagasan tornyosul, messziről is látszik a külön bábeli fényrengeteg, mintha éjjel világló olajplatformom volna egy másik, régi álom légiesebb teréból. Alig van kint ember az esti félviharban, de az egyik szembe jön, ő is fut, kinyújtod a kezed, ő is az övét, pacsi, nem álltok meg, pont így jön ki ritmusban. Csak jóval később állok meg, hogy köszöntsem a tengert apró ordításokkal, és felnyújtózom a felhőből félig kikandikáló holdnak, de nem ad pacsit, félrenéz.

A minap jöttem haza jógáról, kivételesen pattogósan, se lamentálós blues énekek, se sírós népdalok, semmi szomorkodás, a külső kőszegélyen gyorsan végigegyensúlyozva lehagyok egy lassan cipekedő nőt a szatyraival, és pattogok végig a járdaszélen mint egy kedélyes buldózer, karom alatt összetekert jógamatrac. Megállok egy utcanévtáblát kisilabizálni, felolvasom magamnak, örülök hogy tudok olvasni, és azonnal elfelejtem ahogy továbbindulok, és a még kisbolt tolóajtaját pásztázó fotocella előtt újra leelőzöm ugyanazt a nőt. Bár ez a kettőződés mulatságos, nem ünnepeljük meg, nem veszünk tudomást egymásról, egyáltalán: semmiféle interakció nincsen közöttünk. Ha nekiütköznék talán egyenesen áthaladnék rajta minden ellenállás nélkül, mint egy hologramon, egy veszéles pillanatomban átfut az agyamon is a kép, a kabátzsebben a lakáskulcsomhoz nyúlok, hideg.

A sütőt bekapcsolom, feltekerem maxra, és amíg felmelegszik, elkészítem a pizzám. Van egy helyi laposkenyér, 5-ös pakkokban lelhető (a jobb élelmiszerboltokban!) és lavas néven árulják, talán a laffa kenyérrel rokon, lapos és vékony és kerek, lényegében egy nagyon vékony pizzalap. Szósz, szórás, és mehet grillre a forró sütőbe. 5 percen belül pikpak friss, finom pizzát vacsorázok, igaz egyedül, és igaz, a sütő amíg ki nem hűlt, addig nem tudom beletenni a fekete kis hangszórót hogy szép nagy vastag hangja legyen a Snowfallnak, leolvadna, talán össze is folyna Ry Cooderékkal egy kis impróra. Tambura és karabiner játék konyhatérre hangszerelve.

Sóvároghatnék (,) akár valami komolyabb hangfelszerelés után, meg is kereshetem rá a pénzt ha kéne, csak hogy aztán hová tenném a jó sütőmnyi hordozandó speckó dobozt, a legközelebbi költözésnél? Ott is csak lesz helyi sütő. Macera lenne bepakolnom magam egybe, ha sikerülne rávennem egy autóst, akihez beférnék cakkumostul, hogy szánjon rám egy hosszabb fuvart délre, a képeslap széléig. Persze a pizzát, azt bárhol össze tudom rakni, és ha oda érnénk délre, úgy tíz perc alatt kisült, a pereme szélességi kör, egy kerek fokkal sem térne el a hátrahagyottól, háromnegyed egyre pedig még hűlő helyén szólna a jó. Talán még látható lesz a nap is, amikor.