Elmondok most mindent, hogy el ne felejtsem mondja, mert mindent elfelejtek, hátul egy nagy lyuk a fejem, és kihullik ott minden, és elmondja megint, túl sok minden, mondom most panaszkodsz vagy dicsekszel, de nem érti, neki a folyton megőrizni, egyre felidézni a történeti életút, rágható feldolgozható egységekbe (kétségekbe!) szortírozott élettörténet megragadható emlékelemekből, csak legózni vele vég nélkül, gondolom magamba, lenyelem, elfelejtem, hogy hová az elveszett, amíg véletlen rá nem taposok, elgurult legódarab mezítlábas futószőnyegen, de már mondja is közben tovább, hogy el se mondhatom erre neki, mennyire fontos pedig felejteni, hogy anélkül soha egy lépést, mert benyel a futóhomoknyi múltidő, hogy a felejtés létfontosságú, emlékezni pedig halálos veszély, de hiába, mert tudvalevően a felejtés a rossz és az emlékezés a jó, erről felesleges is szót ejteni, hogy az emlékeinkben élünk mondja, emlékeinkből javítja is ki rögtön, vagy csak hozzáteszi gyorsan, összetapasztja ezeket a félszavakat valami egységgé ahol nem volt egység, mert az identitás erre épül mondja, persze hogy igaza van gondolom és nyelem és felejtem mint valami pirulát ami hat ugyan de nem jut eszedbe amikor megiszol egy édes barna sörre egy keserű unikumot, aztán filmszakadás amire most is emléksz - eltéveszthető, mondja valaki, az összetévesztés lehetősége milyen szeretetreméltó tény, elkerülhetetlen eshetőség, kétségbe kérdezi erre valaki, kétségbeeshető - elmondok mindent mondja, mondj el mondod mindent, és eszedbe jut mennyit elfelejtettél nem csak felidézni de egyáltalán elmondani, felmérhetetlen mennyiségben a rengeteg visszanyelt mondat és képzelt beszélgetés, barátokkal és idegenekkel, vele is (nem mondod, hogy!) és magadban mindenkivel, kik ezek, kérdezhetnéd (nem kérdezed) és közben meséli meséli emlékezik mindenre, te semmire, ezek persze hozzávetőlegesek, de a kitérők találkozásai olyan pillanatok csupán mint a ködbe vésző taposógép futószőnyegén egyszer felbukkant legódarab, amire rá lehet készülni másodszorra, hogy fájni fog, ha el nem felejted addig, mert ki akar végestelen egy legódarabra lépésre emlékezni vagy emlékeztetni, amikor volt egy házibuli ahol akkori ismerősök és nemismerősök egy nagy lepedőn ülték körbe a legótengert (mintha csak otthon! gondolod, és tessék, megtaláltál egy legóotthont, rakd csak össze) felnőtt buli, beszélgetés és pia, és legózás, összeraktad mondod a kerekes járókeretest, a másikra nem emlékszel, viszont arra igen, hogy érkezett két olasz építészhallgató srác és elkezdtek rakosgatni egészen gyönyörű, improvizált alakzatokat, bárcsak így lehetnénk mindig a többi emberrel érezted akkor (gondoltad volna, vagy sem) és ugyanúgy elszállt ez a jelenet is mint bármi, amit nem mesélsz el, de ezt pont elmesélted, többször is (mindent többször is el kell mesélni!) és hol kezdjem kérdezi, elakad, pedig már rég belekezdett, sokadszorra kezdi és akad, várj mondja volt régen az a magnókazetta meg volt arról nekem egy rajzod, de elveszettem, a fonalat mondod neki azt, inkább kezdjük el ezzel mondod, volt egyszer egy lemez, bakelitlemez teszed hozzá sietve, aztán újra lassan, hogy volt az a lemez, amit egyszer kitúrtál a többi közül egy boltban, melyikben kérdezi, nem emlékszik, biztosan emlékszik, csak be kéne valahogy azonosítani, a boltot kérdezed, igen mondja azt is meg a lemezt sem ártana, mondod neki hogy tudod volt az a bolt, egy utcában, utcában kérdezi hol, hát Pesten, oké mondja hát lehetett volna máshol is, éppenséggel mondja, éppenség London is lehetett vagy az a bazár Izmirben, mondod erre hogy dehogy hát mondtam hogy bakelit mondod, ott csak cédék voltak, emlékszel, háhá nevet nemlékszel, nemlékszem há nevetsz te is, nevetni kell, minden nap kell nevetni és sírni is, ugye, igen, igen minden nap mondja valaki, valaki mondta hogy azt kell (gondolta igaza volt?) hogy mindkettő elűzi a halált, nemlék, nemlét háháhá, minden álom egy-egy poén gondolod magadban (vagy ezt kimondtad?) az álomfejtés olyan hogy leesik a poén mondod újra (újra el kell mindent mondani) hiába hogy nem vicces, egyszer azt álmodtad mondja hogy a szíved fölé odanőtt egy segglyuk a mellkasodra, onnan szivárgott ki minden és papírlapokra törölgetted, hát ez gyönyörű mondod de most nem mindegy, hogy emlékezni ilyenekre vagy elengedni, próbálsz kibúvót keresni és érzed hiába, feszengsz hogy tovább is van de nem mondja tovább úgyhogy nincs tovább, hát ezt lehet hogy nem fogom tudni kitörölni mondod erre, az emlékezetemből, ugyan már mondja mindenki álmodott ilyet, írd csak le mondja, és leírod, és tudod hogy írni és olvasni nem emlékezés, az író és az olvasó között távolság tátong (drámai, sok! mondod, nem sok, mondja erre félmosollyal, dehogyis) ahogy jelen van az író ott is ahol nincs jelen, és az olvasó ugyanígy, egymás jelenlétét feltételezik ott, ahol és amikor eleve sosem voltak, hogyan mondjak el mindent, amikor itt vagy és ott vagyok én is, hanem ez folytatható lenne, hagyjuk hát abba, hagyjuk is inkább abba mondjátok, felejtős.