Beugrik majd, amint átkelsz egy átjárón. Mondjuk átlépsz a másik szobába, elindulsz csak úgy kalap-kapát és le a kisboltba egy csomag gyufáért vagy kenyérért a pékhez, talán nem is kenyeret hanem rögtön egy friss banyicát, ami olyan mint egy hossznyi lépcsőkorlát (banister, haha) belül pedig vagy szirene fehérsajtos, vagy sötétebb zöldben átsejlő a szpanak, minden sós és legjobb amikor még a kemencéből újonnan jön ki, melegen. Ha van még vagy már, a fene se tudja ezekkel a pékekkel, ha nyitva találod ezen a napközbeni, hétköznapi órán egyáltalán. Kiszámíthatatlan. De ahogy vissza próbálnád idézni azt a szót, itt van a nyelved hegyén, de akár egy másik nyelven is lehetne, nem jut eszedbe, hibajelzés, hiánycédula, hűlthely, üresen kattan a tár.

Reggel belenéztem egy szekrényajtó mélységébe, fekete fényes felületen láttam a saját tükörképemet, de nem ismertem fel, vakfolt ez a fényes ajtó a szobában, mintha valóságosan elnyelné azt a fényt, amit látszólag visszatükröz. A tükörkép pedig napról napra egyre kevésbé ismerős, ahogy a szekrényajtó egyre ismerősebb. A szekrény belseje nagyobbrészt üres, és a benne tárolt holmi nagyobbrészt használatlan, éppúgy lehetne egy vasútállomás bezárt szekrényszéfjáben valahol a sínek el sem képzelt, vagy már látogatott túlfelén, sosem jönnék rá, vagy ha igen akkor is túl késő, már kiürítették a széfet, a felhasználás időtartama lejárt. A valódi vasúti sínek persze véletlenszerűbben kanyarodnak az életembe, és ahogy a gyomnőtte, teliszemetelt síneken elindulok a teliparkolt holttér mellett, egyre csöndesebb, vásztjóslóan elhagyatott lett minden, még a szemét is elmaradozott, körben csak elvadult bozót és csenevész fák takarta rozsdás kerítés, végül beletorkollik az egész egy folyómedernyi vasúti síncsomóba, ahol már bizonyára forgalom is van. Itt le is térek a talpfákról, az ingatagon ám célzatosan kikövezett szolgálati gyalogösvényre, ami kivezet egy állomás épülete mellett a házak közé, már látom az embereket, a leparkolt autóikat.

Vadnyugati forgótáras kovboj itt az ember és akadozó emlékezete, egy western, vagyis persze inkább eastern városkában, ahol az irreguláris nyitvatartási órák kifürkészhetetlen szabályokat követnek, egészen más ritmust, mint egy egzotikus esküvői tánc egy lagzin, amire nem hívtak meg, de belefutsz, ott van az egyik utcára nyíló udvarból kifelé gyűrűzik és odavonzza a tekinteted. Hallod hogy van egy dobos, ott beljebb a bejáró takarásában pedig körtáncot sejtesz, kilógnak a legszélső táncosok. Hozzátartozóan összefogódzva teljesen bele vannak fordulva a szabálytalan körpályába, másodpercek alatt meglátszik mennyire esetleges ez a kör vagy ellipszis. Senki sem lát téged, senkit sem látsz igazán te sem. Odabent a háttérben autók leparkolva, ezüstszín merdzsó előtt drága öltönyben áll egy csoport férfi a táncon kívül egy karéjban, valamiért mindegyiken sárga munkavédelmi sisak van, az egyik fényképez, vagy kameráz, és meg sem fogalmazod, csak megérted, hogy a fejre mért csapások nem válogatnak, a sisak fölött semmi se szent.

Én nem tudtam persze, hogy sírjak vagy nevessek, amikor szembesültem "a valóságokkal", ha szabad így nevezni (nyugodtan, persze) a fantáziáim. Ez a nemtudásom pont az a kincs, amit két kézzel kéne szórnom hogy megőrizhessek belőle valamit. Ha eszembe jutna például, de nem jut, hogy amilyen egyszerűnek ható képletek írják körül, mégis milyen elemi rettenetel töltenek el az elvont mechanikus szabályok, amik a nehezedést és távolodást, közeledést, ütközést, kitérést szabják rá kényszerűen a testekre, a röpképtelen akaratra. Szárnyakról ábrándozom, tengeri madarakról, a távoli kormoránról, aki a mélyvíz fölött egy kilógó pózna végén ül, vár, kilát a sík láthatárra, a köd mélyére. Madárlélegzete nem sűrűsödik szavakká, eggyé válik a szürke madár a kékesszürke világgal. Egyáltalán nincs tudatában a háta mögötti város képletes szabályainak, amikor szárnyra kap, tengerhabosan csattogva a hullámok vonala fölött tartja magát és elemelkedik.

Körben emelkednek a magas kanyonok, minden oldalról meredélyek, magaslatok, utcaszinten pedig kikerülhetetlen tükrök, átlátszó és tömör fekete fényes felületeken visszaverődő sajátmaga. Mesterséges völgyek határolnak körbe, teleépítve a domboldalra, egy szinte szabályosnak érzékelhető púpra, ami a várost úgy viseli magén mint valami subát vagy bundát. Valahol tetőzik, a válla vagy lehajtott feje lehet a búb, vagy talán mindkettő. A házak közötti árnyékban járva esélytelen kilátni egy napfelkeltére. Ebben maradhat az ember az erkélyén ülve, esőben, hóban, tenger felől hideget fújó szélben. A keleti szél, ez az ami keletről fúj vagy ami keletre? Olyan mindegy ez a vihar szeméből nézve, mindegy az is, hogy melyik szeméből, mert mindkét szeme küklopszi, nem lát be a sík mögé, csak belefúr. Mindegy a középpontból nézve az is, hogy a szélcsatorna- rendszernek melyik égtájra esik az egyik vagy másik kiáramlása. Recseg az ereszték, nyikorog az építmény, mintha árbocrúd lenne, átjátszótorony. Mindegy hogy az egyik vagy másik végén vagy a vonalnak, a tömegkommunikációs központból vagy a kikötői hatóság felől nézve is jelentéktelen a pontos helyzeted és irányod és tömeged és sebességed. Közös tömegközéppontod a nappal vagy az éjszakával lehet még, már amelyik éppen megszólít, ha megtalálja a szavakat, ha megtalálnak a szavak. Pattognak ide-oda a kanyonfalakról, gellert kapott dadogás az egész.

Az absztinenciáddal az a baj, hogy ahogy a könnyen hozzáférhető vágyteljesítés lehetőségei vészesen csökkennek, úgy nagyobb szükség van a kiegyensúlyozottságra, ami elől épp ezek az addikciók tartottak biztonságosan beláthatatlan távolságra. Kémiai borulások sorozatában teljesen értelmezhetetlen, hogy milyen lenne épp a belső labilitás. De most hogy megfigyeled a sütkérező macskát, vagy a lapuló gekkót, látod hogy nem csinál semmit de semmit, és egyben hogy milyen képtelenül civilzált gondolat ez, a lustaság improduktivitása, egyenesen ipari koncepció, gyárlakóknak. Ha el tudnád magyarázni nyugodtan szemlélődő állatoknak a kényszerességet, aligha értenék meg, mérsékelt érdeklődéssel pislognának, a gekkó hanyagul megnyalná valamelyik macskapupillájú szemgolyóját - ez a felismerés pedig váratlanul felszabadító. Mert valóban irtózol az irigyen, kényszeresen vágyott tétlenségtől, a csendtől, a nyugalomtól, időpazarlástól. Azt hiszed nem tudnál neki határt szabni, helyet és gyakorlatot találni, ezért félsz, hogy belefulladsz, hogy másnap már fel sem kelsz az ágyból, ha egyáltalán eltalálsz ma még az ágyig. És ez a félelem alátámasztható, vagyis nem alaptalan. Lehet hogy mégsem igaz az, amit mesélt valaki és azóta sem merted kipróbálni. Mert mi van ha mégis elsüllyedsz, amikor ellazulva hátradőlsz a tengervízre, és az esetleg mégsem tart meg. Pedig olyan szépen hangzott. Mint a hullámtörés.

A partról mégis belátni a horizontot, csak ez a homály ne lenne, ez az alacsony sűrű betonszürke felhő, ott volt mögötte egy napfelkelte valamelyik hajnalról átgördítve a hullámokon. Nem jut eszedbe a szó. Nem is bolgár, görög, és a tengerre használták, eposzi jelző. "Inhospitable", hogy mi is ez? Vendég-nem-szerető? Mintha a magyar vendégszeretet eposzi közhelyének tagadása lenne, más olvasatban pedig bizonytalan intimitású státusjelölés. Idegenkedő lehetett ez a tenger a régi görögöknek, mert kiszámíthatatlan, alattomos, lehetetlen. Életveszély. Quanto costa? A srác a bicikliboltban töredékes, készséges angoltudással magyarázta türelmesen, hogy a városon belül egyáltalán nincs is szükség sisakra, nyugodtan el lehet tekerni a forgalomban. Igaza lehet, hiszen senkin sincs itt sisak, talán csak a külföldiek félreértése az egész. A Gran Companiya Catalana köteléke amikor eltévedve idekalandozik mintha transzeurópai bicikliversenyen: feléjük fúj a kesernyés tengeri szél, sisakjaikon szétterül, elgörbül, kitér. A mozgó testek sebessége nemcsak ki-, hanem előre- és visszahat az eltolódásokra. Pár évszázad alatt megváltozik az időszámítás, felborul és feledésbe süllyed minden addigi alapfogalom, vagyis kiderül: mégsem annyira rémes, mégiscsak áthajózható északi tenger az a fekete. Akkor legyen mégis vendégszerető. Borúból derű, fikcióból fikció. Átnevezzük, ha már nem jut egykönnyen eszünkbe, hogy miről.

De miről is beszélnénk? Amikor először földet értem ezen az utazáson, és sorban álltam az iratellenőrzéshez - az útlevelet, személyi okmányt adatbázishoz vetni, ez a teljesen fölösleges rituálé a kontrolláltság érzetével fogad, bárhová is menekültél egy kötetlenebb érzés felé, ez a nyilvántartottság személytelen és kiszolgáltató - érthető módon lassan haladt a sor, mögülem pedig még az anyanyelvemen folyó beszélgetés foszlányai szűrődtek be, hogy egy valaki még mindig a verseket fordítja, kérdés. Beránt az egybeesés, úgy kell visszatáncolnom a kényszer elől, hogy felfedjem inkognitóm, eleve hogy értem a szavakat, pláne hogy mennyire vonatkozóak, a mellékszál sűrű fonása, a mellékvágány országosra tehető hálózata, mindezt vissza kell tartanom, ott toporgok a sorban, érthetetlenül lassan halad. Szemben állok egy személytelen kilátással, sok ismeretlennel, akikről semmi fontosat nem fogok megtudni, és akik rólam is talán csak a legjelentéktelenebb részleteket ragadják meg, ha egyáltalán.

Ott toporogtam tehát és kínlódtam a kényszerrel, hogy felfedjem magam. Nem bírtam, első nap és már kibírhatatlan. Sorban álló senkiként visszafordulok, és mintha mi sem volna természetesebb (de hát nem az?), mintha csak az imént hagytunk volna félbe a most következőket megalapozható társalgást: vagyis saját mértékem szerint is mint egy félkegyelmű, elmesélem talán ha két mondatban amit az előző állomáson, az otthonból ide átmenetben megfigyeltem. Az utolsó örömöm, ami még a távozáson onnan ért, de a számon kiszabadulva itt már otthontalan, ismeretlen, felismeretlenül elszáll. Bár ez akkor elszigetelt incidensnek tűnt, azóta is élethelyzetté dagályosodik.