Amikor egyik percről a másikra autóba kell menekülnünk a házból, apám és anyám már be is pakoltak valami irgalmatlan gyorsasággal, azt ugyan nem tudom hová kell menjünk, de nem csak hogy messzire, hanem végleg el. Bent ül már a kisebbik húgom, és én is épp hogy bevágódok a hátsó ülésre mellé, középre, jön és még pár lépésre van a nagyobbik húgom, őnélküle nem indulhatunk el, pedig már behajtanak az utcánkon a fehér terepjárók, Lada Nivák, a jelzőfényeik kikapcsolva és nem is szirénáznak, így még félelmetesebb ahogy száguld felénk az első a nyomában a többivel, de elhúznak mellettünk és lefékeznek pár méterre a ház bejáratától, mi már indulunk, húgom még a kocsi mellett lépked és nyitva tartom az ajtót ahogy lassan halad alattunk a talaj amin ő is igyekszik beérni minket, apám már nagyon rátaposna a gázra de nem hagyhatjuk itt, ahol mi sem maradhatunk. Rendőrök. Egy teljes, tömeges autósüldözés pereg le előttem. Valamit vacakolok a biztonsági övvel, hogy könnyebben beszállhasson a félig nyitott hátsó ajtón, másodpercek telnek, még mindig nem ért be minket, de kicsit mintha gyorsulna a kocsi, futólépés, ideges kiáltozás már meg sem mondanám kitől vagy honnan, benyúl a húgom keze az ajtón, el akarom kapni, be akarom húzni, de nem megy. Sokan jönnek, de békeidőben is kirívóan magas Bulgária népességéhez mérve a rendvédelemben dolgozók aránya. Itt fogjuk hagyni, pedig azt nem lehet, nem hagyhatjuk itt a húgomat. Közben azt is látom ahogy autópályányi városi főutakon száguldozunk eszetlenül, nyomunkban a rendőrautók egyre többen, már üvöltenek, szirénáznak, de valamiért nem lőnek. Látom ahogy felforgatják a házat, hogy szabályosan megtámadják a sok otthagyott holminkat. A kocsi mellett a húgom, a legjobb barátom az ajtón kívül fut, nem ér be minket, mellénk hajt az egyik szögletes fehér terepjáró. Most már lőni is fognak, meg kell hogy állnunk. Az autóúton padlógázzal rohan a kocsink, már nem tudom, hogy hányan ülünk idebent, apám kormányoz, balra kell lekanyarodni az útról de valamiért mégis csak jön megállás és lassítás nélkül szembe a forgalom, özönlenek a szürke autók felénk és körénk, még nem karambolóztunk de már nem is juthatunk át.  Felébredek.

Amikor hajnaltájban röhögni kezdenek a sirályok, nagy ironikus káráló ugató röhögéssel, eszembe jut, hogy be kéne csukni most már éjjelre az ablakot, nem csak a hang miatt, végülis az olyan mintha kukorékolnának, de mert hűlnek az esték, és idebent még egész kuckósan meleg van. Minden reggel látni az utcán a sirályokat, ott totyognak a leszállópályájuk végén, nagyok és gömbölyűek, mint az égen néha elhúzó fel- és leszálló utasszállítók. Macskák és sirályok portyáznak az utcán, és bár a kóbormacska akár egyedül is simán el tudna bánni a sirállyal, mégis megfélemlíti a hangos, szárnyfesznyi tekintéllyel fölé magasodó és szirénázva víjjogó vízimadár. Ezek a vízimadarak mind eléggé agresszívak, emlékszem az egymást halálba és azon túl is kergető, a már elhullt riválisra támadó tőkés réce hímekre például, meg a sziszegve kirohanó ijesztő termetű hattyúra. Az utcai macska persze utcán is arisztokrata, nem mint ezek az erőszakos csendőrtempójú, tollforgós tahók - inkább megőrzik méltőságukat, mint a napról napra gondoskodóan kitett belsőséget, halfejet. Csak jutna eszembe becsukni az ablakot estére, még mindig nem szoktam hozzá, hogy ilyen élet van odakint, amit ne feljtsek már előre kicsukni.

Amikor először érkezem, semmiről sem világos, hol van, a villanykapcsoló elbújik az ajtó mögé, egymásból nyílnak sosemlátott terek, nem tudom, hol az ágy. A búcsúzás állapota megszépítette a világomat, sokáig rajta felejthettem a szemem akármin, észrevehettem az ismerősnek hitt környezet új és szinte azonnal felejtésbe tűnő részleteit, ám ez amilyen sokáig húzódott, olyan hirtelen veszíti el a terepét. A szőnyeget a lábam alól. "Álmok, képletes és szó szerinti értelemben vett álmok" - szerencsére ez most jó álom, pedig lehetne rémes is, ahogy mindent összevetve az alapvető reakcióm a világra, hogy farkamat behúzva meneküljek. De valahol néha meg is kell húzódni. Ez most legyen egy olyan hely. Megnyugtató, mennyire lecsupaszítva közelít ez a külsőség a reményvesztett bennsőséghez, ahogy egészen elemi mozzanatokra egyszerűsödik a reménykedés, hogy az ott az egyszer már megállapított balkon, hogy amott egy lejtő az ismeretlen víz felé.

Amikor második éjjel elindulok a dombon le, a sötétben, üres kézzel, zsebemben furcsa kulccsal. Irányban a tenger, köztünk nagy és kuszán aszimmetrikus, gyéren közvilágított akadálypálya a park, még sosem jártam itt. Emberek biciklin, emberek lábon, kutyával, éjjeli kocogáson és a hazasétálva, még játszóterek is pörögnek ezerrel pedig későeste tíz felé lehet, de a sötét senkit nem zavar, szülők fejlámpával terelik haza a családot. Egy pöttöm kisfiú szembteker velem az üres, több méter széles betonúton, én térek ki előle, ő pedig talán nem érti a szándékomat, végig követ a kormánnyal, hosszú másodperceken át kanyarodik egyre felém, már letértem a betonról, mire ő továbbmegy és valahol mögöttem megáll, előttem közben többször utánakiált egy férfihang, egy szavát sem értem, már jön szembe ő is, "tranquilo, no problemo" ajánlom fel csendesen reménykedve, de rám se hederint a felbőszült apuka, utánamegy a kisfiának, és elszörnyedve hallgatom, ahogy idegen ám teljesen érthető szavakkal dühösen lebassza szegényt. Megleckézteti, gondolja, gondolom, még jó hogy nem jár hozzá pofozás. Még sosem voltam ennyire távol a család intézményétől, a legközelebbi ismerős család is vagy 400 kilométer kelet-északkelet irányba. A fejlámpa fénykörében vizsgálhatnék iránytűt, de persze egyiket sem jutott eszembe kihozni. Vaknavigálás, kétszer ívelt sínpáron, egymásba tekeredő gyalogutakon, úttalan bozóton, bár közben ha fényszórót látok a szemem sarkából az emlékeztet rá, városban vagy. Vadon, ahol semmit sem ismersz fel, ezért mindegy, az itteni óra szerint mikor fordul a biztos nappal parttalan, útjavesztett éjszakába.

Amikor pedig álmodom, gyakran állatokkal, méginkább emberekkel. Talán olvad valami sötét jég ezen az éjféli délszakon, oldódik a görcs, bár ahogy ébredek és emlékszem a képekre, a kezem többnyire össze van szorítva. Fekete lepedőn, fekete háttéren álmodom, sokat, most már minden éjjel. Egyszer táborozást, ismeretlen nőhöz óvatosan vonzódva, tűzrakó gödrök körül csevegő emberek között, valakinél gitár is van legalább mutatóba, mi ketten ismerkedünk, arra gondolok milyen jó volna fölszedni, mondjak már valamit mondom verseket fordítok (álmomban is szorongok, nehogy dicsekvésnek vegye, de alig van más amit biztonsággal állíthatok magamról) és meg sem akad a beszélgetés, ezen megkönnyebbülök, az ég viszont beborul, felnézek és indigószínű az erdő fölött, vihar lesz mondom, menjünk be. A széllökések hirtelen erősek, a szocreál iskolaépület mögöttünk nagy és erődítményszerű, ám valamiért mindenki az erdő felé menekül, a forgatagban mindenki eltűnik, a kapunál állok és nem lehet kinyitni, aztán egyszerre kivágódik, és kiözönlik egy nyüzsgő barnás-szürke szőnyeg, érzem ahogy puhán bokamagasságban végigsimít, patkányok menekülnek az alagsorból, fél perc alatt felfoghatatlanul sokan ki is rohantak a vadonba, engem pedig megrémít, hogy ők már tudják milyen nagy a baj amit még csak sejtek. A nyitott, üresen maradt kapun benézek, épp elcsípek egy nőalakot, portás vagy takarító lehet, megkérdem nem lehet-e bemenni, legalább a pincébe? Megérti, válaszol, nem lehet, ő is kifelé menekül, a tűzrakó helyről már mindenki más elpucolt, a lépcsőről pedig utánakérdezek: de akkor hová lett mindenki, hová lehet menni? Haza, mondja és eltűnik ő is a fák között. Állok a süvítő vihar előtt nyitott kapuban, és egyáltalán nincs hová menekülnöm.

Amikor már több nappal később sétáltam a víznél, megint eszembe jutott, hogy még mindig nem futottam a hullámok mentén, ahogy még a kezdetekkor elterveztem. Úgyhogy erre pár nap halogatás következett, és a tengernél fényes napsütésben futtomban is megláttam egy szépia-rejtőszínű kicsi kígyót, amint épp felkúszik, vagyis inkább siet, felrohan (?), vagy fürgén felkígyóz a vele egyszínű szürkésdrapp buckaoldalon, csak a mozdulat miatt látszik: siet. Megint korábban épphogy visszaértem egy újabb felfedezőútról, a bejárati ajtó felé közeledve a kikövezett udvari bejáró szegélyén észrevettem egy félbetört tojáshéjat fehéredni a szürke járókövön, világos volt, hogy kiette egy apró ragadozó, lehajoltam és gyorsan megvizsgáltam majd visszatettem a szegély távolibb szélére talán nehogy megint eltörjön. Egy tojásevő kígyó lehetett. És most az emelkedő buckán feltekereg. Talán rohan. Vékony, mint egy ceruza, vagy apró kisujj.