Ez a rengeteg értelmetlen torna! Mert mindig kimehetek futni a tengerpartra, ha már nagyon nem tudok magammal mit kezdeni, gondolom én. Kikapcsolok a nemfutás idejéből, zenében mozgok, lélegzem, ritmust váltok. De hogy mindez mire jó? Persze semmi értelme a kérdésnek. Persze bármire rá lehet húzni, hogy értelmetlen. De azt már legalább észreveszem, ha magam húzom le magamat, és fel tudom idézni hogy "hé, ez nem a te dolgod - mások dolga téged lehúzni, ne csináld meg helyettük." Még így is lehúzódok épp eléggé. Mint egy célforgalmiságából félrehulló autó a leállósávba, vagy egy fájdalom a fejről a fogakra, onnan pedig az állkapocsra. Talán ha megszólalok, azzal kimozgathatom a fájdalmat, bár a rágódás végképp mozdít sem előre, sem vissza az elejére, ahol mindig a legfontosabb lett volna helyesbíteni. Az élőszó nem szerkeszthető úgy vissza, mint az írás, az a maga módján végérvényes, az írás viszont mindig átírható marad.
Én itt mást sem szeretnék, mint érezni a kapcsolódásomat másokhoz, és ez sajnos nagyon kiszolgáltat nem csak mások felé, de eleve a kudarcoknak. Az a paradox, hogy ahhoz hogy kapcsolódhass, eleve nem annyira azabadna akarni vagy vágyni rá, és akkor tud csak menni, addig nem igazán. Ez onnantól oké, hogy ne legyek függő, hogy ne legyen állandóan szükségem a cuccra, a kapcsolódásra. De máshol meg azt olvasom, hogy ez is egy alapvető szükséglet. Végülis minden csak játék a szavakkal, a vége mégis az, hogy nem lehetek azokkal, akikkel szeretnék. Ezt próbálom csinálni: itt lenni, nem máshol, hogy itt ahol ne lehessek együtt, legalább fókuszra találjak, keretekre, szigetlétre. Sok közöm nem tud lenni itt semmihez, mert nincs előtörténetem, nem is beszélem a nyelvet, és ez biztosítja a biztonságos, ám sivár elszigeteltséget. Eljöttem, hogy mindent otthagyjak amennyire csak képes vagyok, és lényegében az interneten kívül nincs már kapcsolatom az előző életemmel, vagy előző önmagammal. Elvirtualizálódóskodásaim. A valóságom pedig ez az ismerős és elszigetelt, kényelmes és szabad magánvalóság, egy nullpont, ahol bármi lehetséges lenne, amit csak ki tudok hozni belőle. Olyan, mint egy lakatlan sziget, csak ezen van egy város, sok-sok Péntekkel.
A minap jógáról jöttem hazafelé, és aggódtam, mert most megint sok lett az újdonság ahogy haladóbb dolgokba is belekezdtünk, és ezekhez nagyon sok idegen nyelvű vagyis teljesen követhetetetlen magyarázat is tartozott, amiből semmit sem értettem. Hasonló aggodalmat hónapok óta nem éltem át a bolgár nyelvű jógaoktatással, ahogy visszaeemlékszem. Érdekes, de a kommunikációs deficitem eddig talán csak Ljuba óráin tudott így kiakasztani, mert Lili is magyaráz bolgárul csomót, mégis valamiért, részben biztos a magasabb és halkabb hangja és lágyabb hangsúlyozása miatt, olyan megnyugtató jelenség. Jöttem az óráról, ahol Ljuba sok viszonylag intenzív aszánát mutatott szekvenciákban, és bár ahogy visszagondolok rá semmilyen új mozdulat nem volt az egészben, mégis azon gondolkoztam, hogy talán abba kéne hagynom az egészet mert ne mtudom követni hogy mi történik, és koncentrálnom is nehezebb mint otthon egyedül;így jöttem kissé feldúltan, de fizikailag is kimerülten. Nagyon megéheztem most estére, a spenótos banyica lelőhely persze hétkor már bezárt, de azon külön csodálkoztam, hogy a sétáltatott kutyákon kívül mintha semmilyen állatot nem látnék, igaz sötét is volt már. Annyira idegen voltam megint, ahogy ismeretlenül, gyökértelenül, kissé megeredő könnyekkel megyek a sötét utcákon egy lakás felé, a fűtés és a tegnapi melegíthető maradékom felé, de nem hatódtam meg ezen, csak elfáradtam és elszomorodtam. Ekkor szembejött a gyéren világított járdaszürkeségen egy alacsony és fülhallgatós alak, egy nő kabátban, ismerős arc, igen, a nevét nem tudom de fölismert ő is, felé fordulok, leveszi a fülhallgatót, emlékeztet rá hol találkoztunk én meg persze tudom és mondom is, megismertem. Soha nem futottam még össze itt utcán ismerőssel, most fel sem fogom még, hogy mi történt. Szót váltunk, percekig beszélünk, angolul, és nem értem minek örülök ennyire, de remélem kifelé nem látszik túlsságosan ez az eltúlzottnak ható, engem is megriasztó öröm.
Nem emlékszem, Robinson ábrándozott-e nagy családról, gyerekekről akikre büszke és akik azt mondják neki az érzelmes jelenetben, hogy "szeretlek Apa!", leképzelte-e a kisunokáit, a kertet, a kutyát. Az asszonyt. Ma már elképzelheti mindenki, hogy rengeteg párhuzamos élete van, az egyikben családapa és egy igazi katasztrófa az egész, a másikban boldog vagy éppen semmilyen, mindenre végtelen variáció van, mert minden valóságos, amit csak valaha valaki is gondol, teljes emancipációi vannak a lehetségeseknek és elképzelhetőknek. Ebben a verziómban most három könyvet vihettem magammal a lakatlan szigetre, ami egy város, sok-sok Péntekkel. A három könyv egyike végtelen szótár és lexikon, soha semmit nem lehet benne megtalálni vagy lekövetni, mert túl nagy, bár szerencsére egyetlen papírborítójú kötetben elfér, csak ne nagyon nyitogassuk, mert hamar szétesik. A második lehessen a Biblia, amit nem olvasok. A harmadikat pedig mindig csak kereshetem, de még egyetlen megtalált könyvről sem derült ki, hogy az lenne az. A Gondviselés útjai végtelen számú sávval húznak a láthatáron túlra, és a párhuzamosok már most találkoznak. Itt állunk a keresztútnál.
A hétvégék már elkezdtek kimozdulni a keretekből. Lakódnak. A lakás ugyan nem (bár leíróan igyekszem belakni szegletenként. Mégis, a múltkori zug-belakásból kétséget kizáróan kimaradt egy részlet, amiből kibomlik egy másik részlet, és így tovább - a belakás beláthatatlan folyamata nem állhat össze mint egy puzzle, aminek van széle, kerete, amivel stratégikusan kezdeni érdemes az összerakást, ami persze újra-összerakás, mert ott előtte a kép még egyben volt mielőtt szétfűrészelődött volna). A kereteken kívül emberek vannak, az emberekkel mindig nehéz: félek tőlük, satöbbi. A hétvége értelmet kaphat, bár semmi dolgom vele, hogyha időt határoz a kereteimen kívüliségre, függetlenül a munkaviszonyomtól. Talán jól jön, ha csak szűkebb időkorlátokon belül vagyok kitéve másoknak, ha már egyáltalán. És be kell lássam, hogy nem vagyok hajlandó, ilyen értelemben képes sem, tehát nem vagyok hajlandó képessé válni az elszigetelődésre. Ez nem biztos, hogy kudarc, végülis a célom az, hogy az elhagyottság érzésével megtanuljak együtt élni, nem pedig hogy tartós alapállapotommá tegyem. Tenger is legyek, sziget is. Talán hátra van még a megvalósításból, hogy egy darabig valóban megpróbáljak egyedül lenni, például pár hónapot valahol falun, a tavaszi-koranyári tengerparton - de ez nem biztos hogy szükséges, vagyis ez már a kellemes része lesz azt hiszem. Az egészen biztos, hogy tartósan elszigetelődnön nem lehet, nem kivitelezhető. Attól még megkereshetném a kényelmes megvalósíthatóság onnansó határát.
Burgasi kalandom vegyesen értékelhető sikerei között ott a jóga mellett a komolyzene és egyáltalán: új zenék, amikkel megint csak új teret tudok nyitni magamnak, ezt se kelljen a sorsra hagyni. De az újdonságok mellett legalább olyan fontosak a korábbi életemből megtartott dolgok is, és ami persze a legfontosabb, hogy mindenkivel átalakult a kapcsolatom. Ez mind kétségen kívül valódi változás, ha nem is megoldás. Megmaradt bennem az a kép vagy képzet, hogy elkülönítettem magamat a roncstól, amivel jó darabig azonosítottam magamat. Mint valami szerencsétlenség után előevickélt túlélő, amikor rájön, hogy él, és nem azonos a nemrég még mindent körülvevő pusztulással és életveszéllyel. Ginsberggel szólva: "Szegény halott virág! mikor felejtetted el hogy virág vagy? mikor bámultad meg a bőrödet és mikor döntöttél úgy hogy te egy tehetetlen mocskos vén mozdony vagy? egy mozdony kísértete?"* Most akkor mi legyen? És mi történik, ha nem hagyom hátra a romokat? Amikor elül nagyrészt a füst, és alábbhagyott már a gyász is: mégiscsak hozzám tartozik ez a működésképtelen szerkezet és mindaz, amiről valaha szólt vagy szólni fog. Jó hogy van, most hogy az sem én vagyok már.
Amikor másokkal beszélgetek, egy-egy hétvégén este itt a városban, mert vannak már helyeim ahová visszajárok és körök ahová visszatérek: amikor elindulnak a beszélgetések, eszembe jut Treehugger Dan haverom egy rég letűnt Budapestről, amikor még könyveket hajkurásztam és összebarátkoztunk ezzel a kedves, barátságos antikváriussal. Emlékszem, egyszer milyen bosszankodó távolságtartással mesélte, hogy kivétel nélkül mindig úgy ismerkednek emberek külföldön és külföldiekkel, hogy az első kérdések egyike mindig a nemzetiség, hogy hova valósi vagy te, aha igen és Amerika melyik része? És hogy akár amerikai honfitársakkal van dolga, akár nem, ez mindig valami fontos tájékozódási pontnak tűnhet, pedig semmi közelebbi ismeretségre nem ad alapot, amikor egy ismeretlent megpróbáljuk így elhelyezni a klisék és előítéletek világtérképén. Ez itt sincsen kevésbé így: én lettem Burgaszban az a csávó, aki budapesti, bármit is jelent ez másoknak. Persze az ember sosem kerülheti el, hogy egyfajta kulturális nagykövetként érintkezzen egy ismeretlen közeggel. Csak az a frusztráló, hogy nem a saját kultúrámat képviselem, hanem a másoknak Magyarországról, vagy épp Budapestről alkotott képét. Vicces viszont, hogy ez gyakorlatilag minden külföldinek ismerős és nemszeretem helyzet - legalábbis azoknak, akikkel eddig ez szóba került.
Akkor hát mi tartja össze a dolgainkat? A tenger partján halmokban áll a homok, amit buldózerrel, vagy markológéppel kotortak a part legszéléről egy hosszú, összefüggő torlasszá. Nemrég kiderült számomra is, amit magamtól nem sikerült helyre tennem. Amikor pár hónapja nagyobb vihar volt, és másnap futni mentem a partra, a park és a tengerpart közti parkolón vitt át rendesen az utam, de elmocsarasodott az egész sétány, ahogy a szél behordta a tengerről a vizet, száraz lábbal nem lehetett átkelni. Ott nem értettem meg a dűneépítést, csak később: hogy a torlasz lentebb kezdődik, ahol a sétányon déli irányba végig büfék, éttermek, koktélbár, tehát mindenféle építmények sorakoztak. Ezeket védi a viharkártól a homok, amikor már nincsen fürdőszezon, a turizmus bevételét forgató egységek épségét szolgálhatja tovább szezonon kívül is. És ez sokkal jobb, mintha magas beton védőfallal választanák el a partot a várostól. Így is, úgy is egyre csak változik a tenger, egész biztosan lesz még hogy háborog, örökkön, ha nem is állandóan.
