A biotóp keltető állványzat forgó- és billenő tengelymozgását az irányított fény-árnyék, tápanyag- és pára adagolókkal koordinálja egy egyszerű applikáció. Ugyanezek a generált patternek még ha természetes környezetben nem is fordulnak elő, a környezet fizikai térdinamikáját olyan biológiai életfunkcióikat támogató életképesség-algoritmus határértékein belül kódolja át, ami koherens külvilág-szimulációt alkot az alkalmazkodó élőlénynek. Az organizmus örökletes mechanizmusai és növekedési mintáia akár egyenként, valós időben is manipulálálhatóvá válnak. A biotóp szimuláció eszközével a biológiai egyed fejlődése kontrollálható és tervezhető. 

A berendezéshez fák is tartoztak, ami az egész beltér kialakításával ellenkezett. Egy olyan kontrollált környezet, mint a repülőtér, leginkább abban ütközik ki, hogy látod vagy főleg érzed rajta, mennyire ellenkezik az emberi igényekkel: nem csak igénytelen, kifejezetten korlátozó. Terelésre tervezik, nem használatra. Mint a széttérkövezett várost, amin átbuszoztál ide, gondolhatnád, nem gondolod, inkább felfogod végre, hogy fákat látsz, valódi fákat a paranoia közepén, abból is tudod hogy valódi hogy az egyik ágon egy madár, de ez már tényleg túlzás, egy veréb egyensúlyoz szárnycsapkodva, ránézésre vidáman. Megél morzsákon, az utasok várakozásban hátrahagyott maradékaiból. De az is lehet, hogy ez a magányos veréb is csak átutazóban van itt, épp csak megborzolni a szörnyű elszigeteltségbe ültetett vendégfákat, mielőtt kirepül egy nyitva felejtett ablakon, és visszatér a többi madárhoz, hogy levezesse a reptéri kalamajkát egy vehemens porfürdővel a nagy közös esti éneklés előtt.

Burgas nagyjából csepp alakú. A várost, mint alighanem minden kikötővárost, macskák és sirályok uralják. Kutya emberkíséret nélkül ki sem merészkedik az utcára sötétedés után. Hajnalonta, miután gúnyos kjá-kjá kiáltásaikkal felkukorékolták a napot, és az óvatlanul nyitott ablakkal alvókat, utóbbiak is megfigyelhették, ahogy a háztetők homlokzatán és a párkányokon hesszelő sirályok sorra levetik magukat. A vitorlázó madarak mint a jól táplált utasszállítók, a betonúton többé-kevésbé előírásszerűen landolnak, míg pár egy kilométerrel északibb légifolyosón szállingóznak a reggeli járatok Sarafovo felett. A házak közti leszállókon, a parkoló autók tetején, kukafedélen, járdán, erkélyen, szélbe kapaszkodó szárnyakat táró és totyogva kacsázó, csőrtátó, fejbillentő, térfigyelő, pökhendi légtéruraló sirályok. Portyázó macskák fölé ágaskodó, letorkolva vijjogó, nyitott konténerből guberáló, tegnapról kihajított halbelsőséget cincáló, állateledel boltos etetőedénybe szórt barnás száraztápját csipegetve reggeliző, járőröző, egyenruhás sirályok.

Rögtön kiszúrták. Hogy a szárával valami volt, az elsőre is látszott, rendellenesen csavarodott a fás szár, bonyolultan, görcsösen. Talán szépen is, hiszen a maga módján minden növény szép, mégis feltűnő a sztenderdtől ilyen gyökeresen eltérni. Nehezebbnek látszott emiatt a test, masszívabbnak és súlyosabbnak, ahogy szabálytalanul önmagába tekeredett, és vastagodó kanyarok szabálytalanul spirálos ellenpontozásában talált valamiféle csálé egyensúlyra. Tökéletességre, a lehetőségekhez mérten.

Délutánra a kikötő széles, szürke betonján mint egy délelőtti baleset hátramaradt törmeléke, törött porcelán a flaszteron. Kerülgetem a rózsaszínben játszó alkatrészeket, tengeri csigaházak darabjai, rakom össze és ahogy eszembe villannak a tenger mellől gyűjtött kagylókincseim, a homokon futás és a valószínűtlen méretükkel feltűnő fényes csiszolt üveglencsék amik közelebbről vizsgálva zselésen szilárd medúzatetemek voltak, csupa kékeszöld víz és sötét homok mint egy óriás partra tüsszentett turhái, de persze futok tovább, mindenfelé szétdobált csigaház-töredékeket látok. Partra vetett hordalék. Elhajigált gyerekjátékok. Raklapról lefordult szuvenír-eselék. Lépésről lépésre vetem el a forgatókönyv-lehetőségeket, közben egyre megkerülhetetlenebb a kérdés, ahogy közelít a világítótorony, és véget ér a kikötő. Közben valahogy leesik, spiráltöredékek, központi oszlopok, köpenyszilánkok között sasszézva, hogy a magasból szándékosan aláhajigált madáreledel-maradékot látok szétszóródva, feltört csomagolóanyagot, sirálylakoma hulladékát. Elértem a piros-fehér csíkozású jelzőtorony talapzatát, betonlépcső visz fel a bezárt ajtóig, de ha be is lehetne nyitni, a kilátó csúcsa vaksötét, odafent nincs jel, hát persze, nem világít a napba. A naprendszer közepe felé fordulva hunyorgok, kinn sütkérezek egy hullámtörőn, a rengeteg odagyűlt, odaszórt négyágú szabályos betoncsillag egyikén, épp ahol a csepp csúcsa beleeér a tengerbe.