Azt hittem, hogy karácsonykor elkezdem majd olvasni (gimi óta először: újraolvasni) az Újszövetséget, mert ugyan még Pesten az előző életemben kíváncsi lettem rá, és most itt az apropó: de nem. Mégis valami eszembe jutott utánaolvasás nélkül, magától jött, tök spontán felbukkant ahogy gyakran a dalszövegek szoktak, és ez fontos volt és releváns. Az eukharisztia, ahogy Jézus a testét és vérét osztotta szét a követőinek, vagyis mindenkinek, az ahogy halakat varázsolt (jó nem annak mondják, na de mégis) hogy megetesse az embereket, az teljesen összhangban van a saját ételkészítő- és etető mániámmal. Mert olyan, hogy a főzéssel én is saját magamat szeretném szétosztani másoknak, akiket szeretek. És amikor tömegekre, ismeretlenekre főztünk, akkor talán még személytelenül is ment, ez a szeretet-átlényegítés. 

Ha a főzés és étkezés, ha az étkeztetés ilyen szent lehet, amilyen érzés, akkor erről szeretek írni. Miért olyan nehéz írnom? Nyilván mert nem szívből csinálom. Különben menne, jól vagy rosszul, de sajnos pont olyan író vagyok, akinek sok mindene van, de írásai alig. Nem megy szívből, pedig mehetne, csak nem látom elég fontosnak, elég jelentősnek amit szívből csinálok.

Olyan jó most élni. Még így is, ahogy: sokkal jobb, mintsem bármi más opció szóba kerüljön, semmint élni. Élni szeretni kell, az élni szeretés meglátszik, leírható, ott van például a konyha, a konyhám, bár persze nem az én konyhám. Most hogy annak mondom, mégis az lesz, és az egyik sarkában a konyhapultozatnak egy csomó holmi összetársult, állandó gócpontja lett annak, amit hónapok óta csinálok a konyhámban. Sarkalatos életszeretet. 

Leírhatom akkor a konyhát vagy konyhámat, amit pedig alapvetően nem szeretek, hiszen ez a lakás öt hónap alatt sem lett csöppet sem otthonos, hiába élek benne, olyan steril, mint egy szálloda, akár koszos, akár tiszta, akár teliaggatom képekkel, akár füstölővel és zenével töltöm meg az üres, légkondícionálóval fűtött levegőt: nem otthonos. Itt soha senki még nem érezte otthon magát, ez érződik belőle, és nem bánom. Van amit az ember még egy szállodában is szeret csinálni; mondjuk a főzést.

Emlékszem, amikor az Egyesült Államokban utaztunk csoportosan, szakmai csereprogramon, és hetekig különféle szállodákban laktunk: előrelátóan csomagoltam magammal egy Bialetti kávéfőzőt, mert ismertem az USA-beli kávékultúrát annyira, hogy ne bízzam rá a napi eszpresszó szükségletemet. A szállodai szobákban többnyire volt kávégép, ami perkolált, nagyon hosszú amerikai kávét tud csak főzni, és ehhez kis filterpárnácskákban a kávé is ki volt téve. A filtereket felvágva a kávéőrleményt betölthettem a bombabiztos olasz kotyogósba, és máris elkészült a hotel-konferenciavilág falain teljesen kívüleső eszpresszó. Másokat is megkínálhattam vele. Isteni volt.

Most is itt a kávéfőzőm, bár leszoktam a napi kávézásról. Egyáltalán, minden "káros szenvedély" kategóriába gyömöszölhető szokásomat viszonylag hirtelen és különösebb program nélkül egyszerűen elhagytam: az alkohol, cigaretta, kannabisz, pornográfia, és végül de nem utolsósorban a koffein is le lett téve, mert csak, mert nem kell. Mert ha ennyire nem érdekes az életem, hogy nélkülük nem is sikerül ébren maradnom és érdeklődnöm, hát akkor épp itt az ideje, hogy elkezdjem közelebbről megismerni ezt a borzalmat, és megváltoztassam, vagy megszeressem, esetleg mindkettő. De előbb ki kellett józanodni, tisztulni, hozzáunalmasodni a saját unalmasságomhoz. Meglepően könnyen ment, és előreláthatatlanul kellemes. Eszem ágában sincs már berúgni, és egy fél cigitől is teljesen rosszul leszek. Mikor már haragudni kezdtem a büdös cigarettafüst miatt, láttam meg a lónak a közelítő túloldalát. Igyekszem egyensúlyt tartani. Néha egy kicsit mégis iszom, vagy kávézok, amikor jólesik.

A konyha, étkező és nappali egyetlen tér, akkora, mint egy kisebb lakás, és alaprajzra olyan, mint három egymáshoz hegesztett négyzet, ami fordított "L" alakban a ház sarka felé csúcsosodik ki: ott kívül egy nagyjából félkörívű balkon húzódik, és kelet felé, a tenger irányába néz, ahogyan az ablakok is. A tenger irányába ugyan csak az utca, vagyis a névtelen kis hátsó parkolóutca, a túloldalán álló ötemeletes tömbépület, és távolabb a tenger felé lejtő merőleges Koprivstitca, vagyis "méhkaptár" utca látható, ám a reggeli fény pompásan besüt a nappali-konyha felé. Persze reggel mindenki alszik, és egyébként is dermesztőek a januári reggelek.

Az L alak belső szögletében van az üvegtetejű villany-főzőlap, fölötte a zajos, hasznotalan ám kikerülhetetlenül előtüremkedő szagelszívó gépezet. Ez valamiféle szellőzőaknába szívná-fújná ki a főzőszagokat, bár szívóhatást nem sikerül kifejtenie minden erőlködése ellenére. Nem bánom, eddig sem szagelszívóztam sehol, ablak van dögivel, még erkélyajtó is, amivel kereszthuzatot nyithat az ember pillanat alatt. Viszont a szellőzőaknába kötött többi szagelszívó berendezés behallatszik, vagyis amikor valahol bekapcsolják az idezúg, visszhangzik, és persze kikapcsolhatatlan - sőt, ami rosszabb: a mások hagymaszagát sincs módunk visszagyömöszölni a szellőzőbe. Igaziból inkább vicces ez, mint bosszantó: koncertezik a gépezet, még kikapcsolt, kihúzott állapotban is egész szimfóniákat ad, akkor is ha nincs közönség.

A főzőlapok melletti kucokban pedig, épp a vízórát diszkréten rejtő kis faliszekrényke mellett, ott vannak a Fontos Eszközök, amik Jó, ha Mindig Kéznél Vannak. Áll egy csúnya kerámiakupa, amiből kilógnak az alapvető kézmeghosszabbítások: lapos fakanál, fém spatula, merőkanál, és egy szilikon habverő. A vízóra fehér fém ajtajához kissé közelebb pedig egy fa késtartó blokk, benne a nagy recés kenyérvágó, a szintén recés alighanem húsvágó, a hosszú egyenes mindenes konyhakés, és a legfontosabb: két apró, éles hámozókés, amivel mindent fel lehet aprítani. Mögöttük, a falnak támasztva különféle vágódeszkák, fából és műanyagból. Mindeközött álldogáló üvegekben a napraforgó főzőolaj, a salátaolaj, balzsamecet (fehér és fekete), szójaszósz, csiliszósz, Worcestershire szósz, folyékony füst spré, a nagy sószóró és az önteni kész só-üvegcse, és a bambusz mozsaram. Egy fa tojástartó, amit kizárólag kenyérszelet kivágásához használok, mielőtt tojást ütök a serpenyőn sülő kenyérüreg közepébe. Van külön fahéj és kardamom szóróm. Karnyújtásnyira, a sütő túloldalán egy bokamagasságú oldalpolcon lapul az IKEÁs wokom. Mindennek értelme van, dolgom van ezzel. Talán úgy tűnhet, itt van ami csak kell az alapvető funkciókhoz.

Hogy hiányzik a meleg nap! Néhány órát néha süt most is tisztán, olyankor kiszökök futni. Tegnap is rövidnadrágban futottam a napon. Egy félmeztelen srác a parton zsonglőrködött kis labdacsokkal. Vannak, akik bemennek a vízbe is, megmártózni a januári tengerben, de én már novemberben is megálltam a nagylábujjamnál, inkább csak futok tovább, haza, a zuhany alá, de az ilyen hideg vízbe nem mártózom meg, no way. Valami olyan rettegést fejez ki olyankor a testem, ezekkel a meghőkölésekkel, amit fel sem igazán fogtam eddig. Csak most, hogy hónapok óta, a jóga gyakorlással párhuzamosan egyre inkább testi valóságként élem meg magamat, jutottam úgy érzem közelebb az érzelmi valóságomhoz. A testemben jelennek meg az érzelmeim, ezt eddig is tudtam, csak nem könnyen azonosultam ezzel a kellemetlenül testközeli érzés-médiumságával a fizikumomnak. Végülis azt tanultam valaha, hogy az ember nem azonos a testével. Ma már, ahogy mattulnak és poloskásodnak az ismereteim is, egyáltalán nem vagyok olyan biztos ebben.

Itt az egytérben már minden villanyégőt legalább egyszer kicseréltem. A lámpaburák, amellett hogy szórt fénnyé szelidítik a csupasz izzófényt, döglött poloskák kedvelt gyülekezőhelyei, talán a meleg miatt, és mert rejtekhely nem tudom. Amikor először pattintottam le a plafonról a kis fém fülek közé feszített mattított, üveghatású lencseforma burákat, undorodva néztem a kis temető-tálak alján összeverődött hullákat. Azóta csak mosolygok, hogy bizony, a fülnek is fala van, és állandóan lehallgatnak. Most is látok egy homályos bogáralakot a felettem világító fénytál mélyén. A függönyredők közé is szeretnek bekuckózni, és ott is elpusztulnak, nyilván a fagyos ablaktáblák kihűtik őket. Sokan voltak az ősszel, alig győztük kiebrudálni a ruhán, cipőn, papucson importált kis zöld belakókat a balkonkorláton át. Akkor még meleg volt kint, és kint lehetett dolgozni a kisasztalon, meg ruhát szárítani a napfényben.