Pakolászom a poggyászt, dobozokba, kupacokba, rendbe, és ebbe minduntalan valami belezavar vagy belezavarodok, de sosem ismerem már ki magam a magam pakolászásán, és bár idővel egyre kevesebb lett a tulajdonképpeni tulajdon és egyre tárgytalanabb is maga a poggyász, a rendcsinálás igénye vagy inkább görcsös kényszere annál nehezebben teríthető szét, úgymint minél kevesebb a szőnyeg annál kevéssé lehet alásöpörni a folyton összeomló belső szerkezet iszonyatát, ami annál elkeserítőbb és kétségbeejtőbb, minél inkább pakolászom, mert hát az van pont amit csinálok, valami szerkezet, valami rend ami megállna, gerincesedne, csak ne volna untig rajta ez a roppantó súly, ami alól épp hogy szabadulni igyekszem a rendrakással, sikertelenül és frusztrálóan a roncstelep udvarának házirendjének minden rám nehezedő felelősségével, mert már csak abban reménykednék, hogy megfelelő rendszabályzással nem jelent majd veszélyt másokra ez a tér, már magam ennél romosabbá ha nem is tehetem, hiszen összeomló rendjeim rétegződő rutinná válnak, előrejelezhető, várható az összeomlás és kudarc, ami rémes és elviselhetetlen egyfelől ha más nem akkor érzelmileg, de az a tétel is legalább rombadőlt párszor hogy 'mindig van lejjebb', ugyanis nincs, ennél nem megy lejjebb a teherlift, ez az a koppanó mélypont ahol már sokszor megtörtem, és tudhatom legalább ezt, hogy bizony, lejjebb már nincsen, arról csak fecsegjenek az emberek, hogy az ilyenolyan nyomorúságok, mert álmodik ugye a nyomor, és én is álmodom vele, álmomban pedig mindig csak átalakulóban vagyok, folyton saját magamból alakulok át sajátmagammá, és nem tudhatom, hogy lesz-e vagy van-e egyáltalán ébredés, vagy hogy mik ezek az epizódok a koppanások között, úgyhogy csak szoronghatok, hogy nem történik-e nagyobb baj, például ha valaki mást is lehúznék ide magammal, kinyúlok mint valami mitikus szörnyeteg a saját magánpoklomból, ahol az öröm és szeretet is mind az összeomlás epizódja, ahol omlik és omlik az ég is a fejünkre, de ha volna plafon hát az is, és arra ébredek és arra is alszom nehezen el hogy jönnek, jönnek, csalódás, szemrehányás, jogos panasz, bírálat, elutasítás, menesztés, mellőzés, botránkozás, közöny, elidegenedés, értetlenség egész lavinái, én meg egyre rakosgatom rituálisan ugyanazokat a szaraimat ide-oda és pislogok bután és nézem azt az ismerős padlót mintha az eget (ami az imént szakadt megint le, rosszul rögzíthettem valamit, vagy rossz anyagból volt eleve az egem) mert a padló onnan ismerszik meg ahogy szilárdan arconcsap és nincs őnála már lejjebb, ez hát a padló, csak tudnék rajta járni legalább, nem mintha lennének még különösebb járnivaló irányok leszámítva azt az egyet, hogy érzem a vonzódást ellenállhatatlanul észak felé, a mágneses sark húzását, és szeretném követni, szeretnék elindulni valaki felé és megint szeretni, csakhogy ha az ember rendezetlen akkor jobb is hogy nincs átjárás mert életveszélyesek a terepviszonyok, a kilátástalanság padlóperspektívája ugyanis fertőző, ön- és közfertőző, mi elől futni lehet egy ideig éplábúan és edzett szívvel-tüdővel, akár még fel is lehet loholni valami magaslatra szétnézelődni, de magán a hegycsúcson nincs élet, csak életkilátás, és ha már kiláttál a saját nyomorból, nincs hová többé menekülni, nincs haza, sem visszaút, csak futkoshatsz egyre fel a hegyek közé amíg tönkre nem mentél egészen a saját életberendezkedésed pakolászásába, ahol a számtalanszor ripityára tört dolgaid is mind te vagy, ahogy a kilátásaid és futásaid, a használhatatlan elrendezés és a le-ledőlő bútorzat, a helyzet és a reflektálás, mind csak magadba van zárva, és hogyan is engedhető ebbe más, minek is volna megosztható, mit tudok nyújtani ezzel amikor egy monológ az egész, zörög és következetlen, ez a magába záródó ördöglakat, amit lassan már csak megszokásból piszkálgatsz mert a nyitás nem visz előbbre, mert a repteret ha például emigrálsz teliszórhatod a veszélyes anyagokkal megrakott és őrizetlenül maradó poggyászoddal és mind egy szálig - mint be is mondják a hangoson - elszállítják és megsemmisítik, nagyon helyesen hiszen ilyesmit szerteszórni gyakorlatilag terrorcselekmény, csakhogy amikor ülsz fenn a fapadon és a gép monoton zúgó altató rezgésére óhatatlanul elbóbiskolsz, akkor álmodsz vagy sem, de újból csak ugyanabba ébredhetsz ahol elindultál, ahol ott állsz a saját poggyászpusztád közepén a földön, és mindent de mindent megtehetsz a szabadulásért ami csak eszedbe juthat, még le is írhatod, hátha épp az írott szóvá nemesbített fecsegés tesz valami számot, egy hogy mint palackposta bár a segítségnek még a gondolata is kacagtató, és kettő hogy a folyamata a mondat előállításának és folytatásának, az valami flow, önterápia, maga a rendrakási művelet és poggyász-szortírozás, de szövegesítve, hogy a nyelv és a szöveg rendjét és mondatszerkezetét kölcsönözze a rendezésnek, ami ezáltal túlléphet – végre – a rendszeriség problémáján és nekiláthatsz mondatról mondatra artikulálni, elindítani és be is fejezni a folyton önnyakába omló anyagod krónikáját, leltárát, történetét, narratíváját, amit maga a mondatszerkezet alakít, hogy mi mi mellé van rendelve, mi alá, mint valami szöveges töredezettség-mentesítés, ami ugyan éppúgy eltarthat a végtelenségig – hiszen a mondat egyfelől variálható, másfelől egészen szabadon nyújtható és bővíthető – ahogy a mondattalan pakolászás is, ám eredménye, a mondat mégiscsak kilép saját határain a bezárt rendszeremnek, és ha nem is rögtön ’jelent valamit’ de egyfajta mértékegysége a tevékenységnek, a próbálkozásnak, prózának, ami mondatonként szétszálazza életem romhalmazát, és szerkezetet ad neki (kölcsön), hogy azt ne mondjam, reményt, és talán még halkan azt is megelőlegezem, hogy értelmet.