"Vannak élethelyzetek, amikor a testünk egész énünkkel és egész sorsunkkal azonos" - mégis hogyan ne rettegne bárkitől is miközben ki van szolgáltatva beláthatatlanul, hogy cserbenhagyják amikor csak úgy alakul, amikor csak alkalom adatik egy alternatív forgatókönyvre ahol a sorok közül kipottyanhat mert épp lehetőség nyílt a lába alá és azon át ki lehet őt iktatni és kiírni és behelyettesíteni, hát hogyne rettegne, nekem például pont erről szól az életem első két-három-négy formatív és visszacsinálhatatlan éve, a horizonton egyre távolodó anyahajó után nézni és zavartan kapkodva fejem hogy miért lövetnek és egyáltalán honnan lett ide egyszercsak háborús övezet amikor eddig csak szerettek egyre csak énekeltünk és táncoltunk és úgy tűnhetett hogy ez állandó (nagyjából teljesen hiába filozofál persze egy kisgyereknek valami olyan időperspektíváról hogy "semmi sem állandó", bár eszébe juthatna harmincöt év teltével ha eszébe jut - de nem jut - ahogy megváltozunk egy gondolattól, hogy aztán minden gondolat megváltoztassa amit leírunk, aztán elég körülményes ettől is az írott szót valamiféle állandóságnak tekinteni, ha egyszer körbekörbe rohangálnak a gondolatok a maguk farka után, mármint kiskutyákra kell itt gondolni mielőtt minden átalakulna és újra kéne írni az egészet) amikor a kiskutya se gondolná, hogy majd a pont a sztereotipizált tinik, akiknek görcsös tetszeni és megfelelve lázadni vágyásunk örök gúny céltáblái, nekünk pont hogy tök igazunk van sajnos, mert aki nem tetszettünk eléggé a közegének, akik nem feleltünk meg a köz igényeinek azt simán hagyja az arctalan és lábatlan köz a Maslow-piramis közepe táján megszáradni, ahol nem tud magáról napraforgó létére szabványos és funkcionális mozdonyt képzelni - és pusztán ezek miatt már nem is érezheti magát elfogadva vagy szeretve egyáltalán, legfeljebb ha átmenetileg megtűrve, mert még ha van is aki éppen szeresse és elidőzzön, a sors egy testet öltő élethelyzet, és végül a sokadik helyzet amikor megint kifejezte a sorsot miközben megintcsak valaki másnak a vélt vagy valós igényei felé igyekezettl alkalmazkodni, mintha valami növény de leginkább egy napraforgó a folyton másfelől és más ritmusban és más-más megfontolással de mindig valahonnani napfény, az életadó és feltétlen és nélkülözhetetlen napfény felé, akkor már bizony a sok ide-oda átalakalmazkodásba csak beleroppan a napraforgódzó virágnak a nyaka, és a fejbe belérohad ha maradt is még remény, például arra hogy a következő már másképpen legyen mert nem lehet minden történet mondatról mondatra egy tőről egy kaptafa, és ezért is van hogy az elhagyott templomot le kell rombolni, ami alapvető önfenntartás kérdése: hogy a romokat elkerülhetetlenül ellepjék a gyomok, nyárra teli lesz csalánnal, pitypanggal, csomó zöld kinövés aminek nevét sosem tanulta meg egy percnél tartósabban, és álmaiban sincs semmi növényzet,  nulla, csak emberek és építményeik és a nagy nyüzsgés, egy szupermarket, ahol előrefelé haladunk mind egy végeláthatatlan sorban, kosárral vagy anélkül, mert még a kassza, a checkout felé araszolva is állandó készültség és kattogás hogy rosszul választott és mást kellett volna dönteni és miért nem halad olyan gyorsan ez a sor mint az a másik, hogy hova lehetne és kéne-e állni át, vigyázva átkelni a sorok között; kezemben kosárnyi óvatos optimizmusom, benne törékeny tojás, egzisztencialista csokoládé, sós szotyi, de nagyobbrészt üresség és a tőle elválaszthatatlan bizonytalanság, az ami minden edényszerűnek az értelmét adó belső ürességétől elválaszthatatlan: a bizonytalanság hogy van-e erre fedezetem, hogy alkudozni kell-e a majd pénztárnál vagy hajlandók lesznek nagy címletből, kerek összegű utalványból esetleg visszaadni (ha nem lehet visszaadni, akkor nem lehet odaadni sem, mondja a tranzakciószabályzat), hogy működik-e majd a leolvasó terminál, miközben felszólal a háttérben egy szalon-liftzenésített instrumentális Pénztárosnő Dala: "csak adni, csak adni, csak adni, csak adni, miközben senki sem ad nekem" - világos, mindig csak adni kell egy pénztárnál, még szép hogy a sajátból, az ürességemből ugye mégsem adhatok, hogy nem adogathatjuk egymásnak azt a sok kosárürességet, talán csak nem lehet kilábalni egy szupermarket ajtaján többnyire üres kézzel, sem eltűnni a túloldali forgóajtóban, nem lehet ellenőr-karszalagos kóborkutyák önszerveződő-vidám káoszbrigádjával berontanom hogy elfoglaljuk a kasszákat, felszabadítani ha csak a kutyakekszet legalább, de a biztonsági szolgálat beépült a szerkezetbe, a sorbanállástól a transzferbizonylatig jelenvaló, és "na csináljad rendesen" figyelmeztet talán eleinte dörmögősen bizalmas mackóhangon, bár fölöslegesen hiszen mostanra elég csak a sivatagosan életnélküli nagy kassszás vágánydíszlet is hogy a fegyelmezés érzete jelen legyen, hallgatólagosan az ellenőrzés és ellenérzés végigkísér, hogy mindenféle megkülönböztető jegyekkel kezedben közlekedj az álmaidban is, és tényleg mindegy hogy hová ha egyszer az út maga is szigorú, élethelyzetek azok bizony vannak úgyhogy hol soron hol sorson kívül kell költeni a derűt, keltegetni a belső napfényt hogy folyósodva áradva beragyogja mind a hasznos és kimeríthetetlen ürességeket, legyen egy langyos talpalat lábtalaj, legyen mibe belenőnie az egynyári dudváknak, teremtessék mindenből épp elengedő hogy jusson szünet mindig egy-egy dobbanásnyi, ebben az apró és csillagvizsgálói távcsővel is alig-alig észlelhető különbolygó messzi világa mégis legyen már olyan szíves : : :