Saccolgatom a térfogatot. Hány mértékegységnyi holmi? Konyhaszekrény, ruhásszekrény, cipőszekrény, polcok, egyéb tartalmak. A szemsacc mértékegysége praktikusan most is gyümölcsláda, az a műanyag elnyűhetetlen fajta, amilyen 3 is velem jött még Budapestről. Az egyikben még valaha bakelit lemezek laktak, innen az Index Rádió matrica is, az egyetlen kék színű rekeszemen. Kékek még a nagy IKEÁs szatyor, az ajándékba kapott hálózsák, és a kedvenc bögre, a nagy fülesem, egy-két pólóm és a fő futócipőm, ennyi nagyjából a kékség. A farmeromat kihajítom, mert már nem fér fel a télen odagyűlt pocakra, és még ha le is menne a nyáron a bánatzsír, hát csak lesz még másik nadrág. A többi kékségem láthatatlan, azaz vagy nincs megnyilvánulása, vagy egyáltalán nincs is - de az összes többi rekesz sötétszürke. Minden konyha-holmimat a többnyire nem-kék ruháimba fogom bugyolálni, töréseket elkerülendő. Sok holmi az a "nincs ám sok holmim", kell még kettő nagy kék szatyor, ki is tekerek ma érte az IKEÁba, a Mall Galleria plázához.
Ott voltam legutóbb moziban, ahol a filmről annyit tudtam csak előre, hogy feliratos, új és Oszkár díjat kapott. Sokkal jobb is volt így nézni bármit is, hogy nincs róla előre fogalmam. Barátok vagy avatott ajánlók ajánlják a filmjeim így is úgy is, ha már sok éve elkopott a saját filmradarom, amit nem is bánok. Maga a dolog egy kíméletesen két óra alatti, amerikai és elképesztően didaktikus film, amin legalább két alkalommal sikerült azért nevetnem, és abból állt az igazán jó, hogy szépen látványtervezett, kosztümös hatvanasévek-eleje amerikai road movie, zenés fókusszal, New Yorktól a Deep South mélyére. Megteszi. A jegy mellé képeslap is járt, kék színekben, a főcím pedig ciril, vagyis bolgár szedésű, ezt eltettem. Furcsa volt kijönni a moziból, az előtte-utána terjengő plázavilágban bámész-navigálás, és a film hatása összességében egy enyhén euforikus eltévedés állapotában lökött ki a fotocellás sötétbe.
Mégis egyben költözöm le Szinemorecbe, ahonnan aztán egyből mehetek Sofián át Pestre: mégsincs értelme Burgasban újrázni, ha egyszer köztes állomás. Mi másnak is tekintsem? Féltem nekivágni egyedül a tengernek, ez volt a legbiztonságosabb módja: lakótárssal és nagyvárosban. Értelme mindenképp ennek is volt, egyrészt tovább akarhatok állni, másrészt ami talán ugyanilyen fontos, ellestem a jóga alapjait, és ezt magammal viszem a poggyászomban mindenhová. Ahogy a nemkék matracot is.
A tenger viszont hol kék, hol nem. Én sokáig azt hittem, hogy a tenger amilyen változékony színű, minden kéket tartalmaz, de nem. Rá kellett ébrednem, hogy a tenger fölött ott az ég, ami szintén a kék minden árnyalatában változik, és a horizontvonal azt mondja, hogy ez bizony két párhuzamos színspektrum, és nem is fontos tudni, találkoznak-e, mert láthatóan külön vannak. Egészen elvont elképzelés csak az összetartozás. Vagy a szín, ugye. Égkék és tengerkék, és persze tengerszem.
Sokáig volt averzióm a kék és a fehér színek felé. Hogy-hogy nem, az elmúlt években, az elfutó években beeresztettem az életembe, előbb a kéket, aztán a fehéret is. Hogy lehetne idegen egy szín? A film is az amerikai rasszizmust bontogatta, de az volt benne talán a szép, hogy a két turnéautó, meg nem mondom milyen típusú, de olyan soksok négyzetméteres, uszonyos amcsi szürreál-autók, színe szép kék volt, talán azúrkék. Ez marad meg a képeslapon is, ahol mindent magába foglal a kékség, a színészeket a kocsiablak keretében, és a szélekig kifelé az egész filmentúli világot. Amikor mintha először választottam saját magamnak kék színű tárgyat, az futócipő volt, egyszerűen nem volt más színben az a jófajta modell, én pedig futni akartam lehetőleg aznap, így hát kék lett. Így lett a kék futócipő a határok leküzdése és az eufória kifejezése. Aztán jött a többi, az Ultrabalatonos futómez, meg a legjobb fejhallgató, amit megintcsak nem találtam más színben. Ahogy rámrakódik a kék hordalék, ebből is lett egy különös szálnyi múltam, amin összefüggök.
Most hogy hátrahagyom, holnap, ezt a köztes állomást, hátrahagyom ezt a formát, ami köztes forma már. Ma tudtam meg, bár talán nem egészen először, hogy erre van egy szakszó: autofikció! Ehhez akkor már olvassátok el Knausgaard Harcom-regényeit, én például ha autofikció lennék, akkor valami olyasmi szeretnék lenni. Még nem tudom, hogy mi lesz itt helyette, mert annyira nagyon mégsem lehet más, mint amit a billentyűzeten át tudok nyomkodni, passzírozni. Mostanra már ilyen közvetlen e-per-egyes, blognaplós írásokhoz egyre kevésbé érzem magamban azt a személyes-szakmai érdeklődést, hogy nekem tényleg a fikcionalizáló önírás legyen a határküzdelmem, bármilyen kézenfekvő is, és bár nagyon szeretem ezt a személyes, kitárulkozó és önboncolgatós műfajt. Olyan, mintha beszélgetnék egy jót – de hát nem lehet csak erre való az írás, terápiának, hogy pótolni próbáljon valamit, ami úgyis pótolhatatlan. Túlságosan heroikus ez így. Úgyhogy éntőlem majd olvassátok a valami mást, úgyis elkerülhetetlenül lesz majd valami „is”. A jövőm pedig csupa kék horizont egészen a lap széléig.
Szia, Burgas!
