Mondjuk tenyérjós legyen a talpán aki megfejti, hogy mitől lesznek az ember kézfejében az inak csomósak, mi gyűjti görcsbe ott bent a kollagént, hogy évek hosszú során rövidülve a rostok behúzzák az ujjakat, mintha karmokkal kapaszkodnánk, ki tudja, miért, mibe, egyáltalán, van-e oka. Szép neve van pedig, Dupuytren kontraktúra, mintha valami zenei finomság, vagy műszaki lelemény volna, nem pedig titokzatos és a férfiakra sokkal jellemzőbb, örökletes betegség. Viking-betegségnek is elnevezték. Állítólag nem áll fent összefüggés a kezem tevékenységei és eközött: sem gépeléssel, sem feltehetően önkéntelen görcsös kéztartással, a kemény fizikai munka esetemben nyilván kizárható, egyszóval semmit sem tehetek vagy hagyhatok el, ami megállítaná vagy visszafordíthatná ezt a lassú, éveken át befelé szoruló és soha ki nem engedő markolást.
Kivágattam magamból a csomókat, és most gyógyul a bal tenyerem. Akkor határoztam el, amikor egy óvatosan újrakezdett jógamatracon látom, hogy nem érhetett le ez a bal tenyerem, mert kihajlott, rüsztje lett, nem simult, sőt: épp hogy feszült az ujjam, ha súlyt tartott. A saját súlyom alatt megfeszülten, átéreztem testem iróniáját: mintha csak gúnyrajz volnék, önkarikatúra, valami rafinált metafora kifejtése. Tudtam, nem lesz ennek sehogy jó vége, hogy sok idő lesz jó esetben rendbehozni, bajokkal jár még ennek a kísérlete is, és soha sincs rászánható ideje az ilyen hosszabb távú bajnak. Utána kell majd mind járni, hogy vajon fedi-e a tébé, és ha ez mind oké, akkor is végül időpontot kapjak egy leinformált szakembertől, plusz az ember nyilván retteg, mert ha ez nem sikerül, hát hogyan éljen: hogy piszkál dolgokat, hogy gépel, hogy dobol, nyomkod, matat, pöccint, cipel, emelget, fűz, csomóz, bont, ráz, zár, nyit, húz, sőt hámoz, csumáz, szeletel, filéz, ken, kever, hogy fog össze, választ szét, szálaz, hogy mosogat, súrol, sikál, öblít, töröl, hogy tereget, kiráz, felköt, lehúz, behajt, hogyan teker, pödör, csavar, lazít, tapint ki, hogy integet, csettint, csapkod, feszít, lógat, lóbál, hogy ölel, hogy simogat, hogyan tapsol, és hogyan kapaszkodik.
Most ronda heg van a fél tenyeremben, tíz öltés volt (végül megszámoltam, de egy darabig a szemem elől bepólyázott varratokkal így számoltam: vagy kilenc, vagy tíz - egy régi barát pedig zseniálisan kilenc és félre saccolta, engem megnyert!) amit pár napja kiszedett amúgy nagyon kedves, sőt humoros orvosom. Micsoda luxus ez, a balkezemet újra mozgathatni már szinte elfelejtett módokon, ha fájósan is, és habár határt szab még a gyógyuló heg, a lassan múló duzzadás. Milyen ajándék ez, magamnak. Hogy örülök neki, arról kezeskedhetek.
(Egyébként arról is, hogy a hosszú egymondatos borzalmaimnak vége van.)