Sarafovo a kis falu Burgas fölött, ahol a reptér is van, külterület, vagy inkább üdülőfalu, tiszta Balaton, csak komolyabb a kikötő egy hangyányit. és ott egy fügefának (egy temető kerítésén kívül, egy nyaralótömb parkolója mellett) lehúztam egyik ágát, és leszakítottam a tetején viruló legnagyobb lila gyümölcsöt, ami már fel volt repedve frissen, belül a vörös hús olyan rojtos, egész szégyentelenül gyönyörű, nem lédús, hanem száraz és egyszerre cukorédes és sós, persze lehet hogy a saját sós izzadságomtól is, de ragacsos mindenesetre, és sokáig letörölhetetlen.

Ilyen ez a tenger: kicsit kesernyés, sós íz. Minden ugyanúgy folytatódik, ahogy már más ugyanaz a tenger, más ugyanoda az útvonalam is kicsit.

Ha kifutok a sarafovói móló, kikötői védmű vagy micsoda, annak a jó messziről láthatóan bolgár zászlót reptető és monumentálisnak ható világos betonmonstrum szélére, akkor kimerészkedve a külső szegélyére, ott végig sokméteres, négyágú beton alakzatokat találok. Partra vetett tengeri aknák kupacának néznek ki leginkább, vagy titokzatos piramisoknak. Ott várnak megfejtésre, vagy megmászásra legalább: a lentebb-vízben-beljebb levők sötét színűek, a közelebbiek szürkék, gyalog épphogy kikerülhető torlaszok, mozdíthatatlan tárgyak, a viharosabb hullámok ellen rakosgatták ide talán, bár ennek semmi értelme, tekintettel a mögöttük (mögöttem) magasodó masszív betonfalra. Kimászok a csücskéig, és megállok napfürdőzni az új fordulóponton, kinézek a Burgas-öbölre, amit innen észak felől teljesen belátok. Sütkérezek két percet aztán szaladok is vissza, amilyen hosszan csak kedvem hozta.

Megállhatok visszafelé pancsolni és kagylót szedni. A kagylók a terráriumban landolnak: három szép csigakagylóhéj. Egyre jobb az a kalitka, komolyan, ha nem lenne jobb idekint, be is bújnék a gekkó mellé, ha nem is rögtön a csigaházba.

De jobb itt, sokkal.

Este itthon lekvárt sütök. (Ezt a mondatot nehéz elhinnem, pedig itt van.)

Itthon, egy nagy lakás tágas konyhájában, amihez napról napra egyre több közöm lehet.

Beleteszem egy ma vásárolt zománclábasba. Azt a 2,5 kiló illatos, lédús szilvát, amit itt is épp szilvának hívnak, csak cirill betűkkel, és a piacon vettem.

A piacon, amit végre megtaláltam: a város túlfelén, akkora mint egy vásárcsarnok, és a kofák standjai tele illatos dolgokkal. Minden eléggé olcsó és kicsit egzotikus.

Mazsolát, és döbbenetesen masszív egész fahéjat (kanejja, integral, makogom csak félig összefüggéstelenül, mert a néni kapásból megérti) a szilva közé dobok a lábasba.

A lábast beteszem az elektromos sütőmbe. Tizenkét órát kell sütni, kábé százhúsz fokon, addig nem piszkálni - hiába tudom, hogy meg fogom úgyis, de ez egy ilyen játék.

Leülök a laptop elé, Ambrose kolléga letesz elém a táskájából egy teli üveget. Egy trák völgy vörösbora, Cabernet Sauvignon. Oké, dolgozzunk.

Rég elmúlt éjfél, minden szilvásfahéjas illatú, de (belenézek, piszkálom) csak nem akar a cucc lekvárosodni. Időközben legalább rájövök apránként a módszerbeli tévedéseimre: mert töppedt szilvát kellett volna semmint lédúst, és főleg hogy a fedőt nem a lekváron hagyom rajta, az egy egész másik eljárás eleme. (Talán nem is tudatlanul tévedtem, talán félhettem tudattalanul, hogy a lekvár az új lábasból a mégsem saját sütőbe nehogy kifusson?) Ahogy észbe kapva, a fedőt is lekaptam úgy hajnalegy körül, még nevetségesen sokáig kéne sütni. Időm, az éppenséggel tenger.

Van a hétvégi kortárs művészet fesztivál, uszoda és kapcsolódó terek, zuhanyzó, öltöző, folyosó, műszaki-épületgépészeti nemtommi, rengeteg fény- és hangtechnika mindenfelé szétszórva - nagy a labirintus, három este alatt is többször tévedek el mint nem, és ez így kiválóan leírja a várost, ahogy bizonyos dalszövegek is: mindegyiket, bármelyiket.

Van hogy egy elsőre kislánynak látszó sovány kis cigányasszonyt veszek észre, a sarki kukákban turkál, körülötte a 3 apró kisgyerek: kislány, kisfiú, csecsemő, és gyönyörűek mind a négyen. Amint az egyiket nekiállt ott a falmaradvány kőszegélyén tisztába tenni, nem szabadulok a képtől, a kukákat látom és a hullámosra vetemült járdakőre omló falat, a szegélyt, a kicsi nőt. Nem tudom itt még senki nevét.

Van a Carla kutya, aki egy hostel állandó lakója, jólnevelt és barátságos, fekete kutya, aki valahogy kihozta a lappangó spanyol nyelvtudásom, és folyékonyan beszéltem neki. Szereti a fokhagymát (ajos) mint kiderül, de nem a beszélgetésből, hanem ahogy a kezemről nyalogatta. Rokonszenves hely ez a hostel, épp távozó új barátok átmeneti lakhelye, utolsó vacsoránk, a hétvége maradéka. Remélem, még találkozunk - hasta luego, Carla!

Van balkon, ahol szépen kivirul a bazsalikom, és kibújik talán hamar a mellé ültetett koriander. Süti őket reggelente a nap, és jut még valami a délutániból is. Elég jók az esélyeik, egyelőre. A balkon alatt gesztenyefa áll. Élete nagy része kívül esik az értelmezési tartományomon, már csak azért is, mert legfeljebb ha pár hónapos terveken élek, és fogalmam sincs mi az, hogy tíz év múlva, leszámítva a tíz év múlva ne ez legyent.

Ám ennek az egésznek semmi köze valami emigrációhoz, az tévedés volt, olyan úgyis csak odaátról nézve létezhet. Itt csak élet van. Ittélet. Szokni kell.