Mikor nézel ki az ablakon, ahogy áthaladtok a hídon, a villamos meg te, és úgy ahogy a két pont közti állapot átmenete is megrohan, a múlt kikerülhetetlen jelenléte is ami ideig kerülgethető ugyan, de bárhogy forgatod már se magadhoz nem ölelheted többé, se el nem menesztheted, mivel egymáshoz tartozóak lettetek a robogásban, a jövő felől vagy a jelen felől de bizonyára a jelenlevő múlt kísér utadon mikor nézel ki az oldalablakon dél felé a panorámába, ezerszer látott képszerűség amin te magad is egy mozgó testben álló testként veszel részt, a kívülálló megfigyelő szemében csak harmadrangú tartozéka lehetsz annak az összérzéki csalódásnak, annak a konvenciónak, hogy volna itt egy város és az mozgásban van, pedig nem mozog itt az a semmi látnivaló, egymagad állsz az álló ablakkép előtt és egyszer csak rá is látsz egy máshol, más korban jártadból szinte észrevehetetlen valóságrészletre, egy helyre ami előtt épp ténylegesen, prózaian is elhaladsz, feltűnik egy jellegzetes torony amit eddig valahogy soha meg sem láttál, nem is tudnád beazonosítani hogy mihez tartozhat pedig minden szegletét bebolyongtad a városodnak és elkallódtál kibogozhatatlanul a domborzatán, és csak abból tudod hogy templomtorony, mert az messziről látszik, szinte kiböki a szemed, fenyegető érzet társul hozzá, támadás és kihívás ami készületlenül ér és zavarba ejt, mert a hit az a fegyver, az a saját ami mindenkor mindenhogyan ellened fogható, hogy zavarodban már azt se tudd a tekintélyt parancsoló torony árnyékában hogy mi is az amiben nem hiszel vagy hogy miért is, csak iszonyodva köpöd ki a szót hogy „hit” mert nem lehet egy szóval hinni, pláne nem lehet hinni egy szóban még ha ige is történetesen, ahogyan az ideológiai szószt általában nevezni szokás, mintha bizony az ige valami kivételes hitelt érdemelne vagy mintha ne lehetne szó nélkül hinni, kód és szemantika és tételek és ismételhetőség nélkül egyszeri és csodálatosan leírhatatlan módon ahogy a múltad is egy azt megemésztő megfogalmazottság híján tör be a képbe, egyenesen az ablakon át, bár tudod a hidad alatti folyam hangján a jó templom az csakis rom lehet, egy kudarcot vallott építmény ami romba dőlt a saját súlyától, és erre az összedőlés tényére csak körülményként rakódhatott hogy ledöntik, ledózerolják, lebombázzák, leégetik, nem, ez nem lényeges a templomrombolásban, ahogy a híd is csak látszólag híd, valójában mindig is a semmibe nyúló móló, egy csalódásra ítélt hídkezdemény, amivel megpróbálunk átívelni a felejtésen, ahogy a szentélyre is úgy emlékezünk (na igen) ahogy leromboltatott és valami köztes, áthidaló állapotban halad egy lehetséges rekonstrukció felé, a saját múlt egy újraépítés tervrajzában elmesélve, a jövőt újragondoló múlt, és ami természetesen mindenkor befejezetlen múlt, aminek alkotóelemei az a szöveg, amivel újjá teremtjük a saját áthidalásnak potenciálisan nemlétező túlpartját, és ez olyan történet, amit csakis kifejezetten lerombolt szentéllyel lehet elmesélni, mert a már újraépített szentélynek ehhez az égadta világon semmi köze, ehhez nem is kell épület, sőt épp hogy az épületnek a hiányáról szólna ez a zavarosan hallgató szürke folyó, amire ránézned is gyönyörűségesen hiábavaló, mert elnyel mindent, hangot és szót, tekintetet, uszadékot és hajót, hídszakadást, vízihullát, követ és templomot, és mélyen hallgatsz te is, hiába hogy nincs már rajtad fülhallgató mégis megszólal egy zene emléke aminek semmi zenei jelentősége nincsen, csak szöveg nélküli szürke folyam, egy Animals on Wheels szám és az előadó (ki tudja egy vagy több ember, egyáltalán ember-e vagy gép generálta) mintha csak a villamosozás kommentárjaként jegyezné magát és az eltűnés jegyében jellegtelen és felidézhetetlen zeneszámot, aminek a múltból félig emésztett címe merül fel, Build a Church With Your Fear, félelem amiből templomot emelhetsz, csakhogy nem alapanyag a félelem hanem egy kétségtelen gyengeség ami kompenzálást követel, anyagnak pedig ott a nyelv, erről pedig bőven értesültél amikor megpróbáltad a Másik Nyelven, történetesen angolul élni a félelmed mondván azon legalább nem ért anyanyelvi trauma, fogózkodás nélkül is megállsz a villamosodon, úgy egyensúlyozol mintha meg sem mozdulnál közben, de nem lehet ennyivel kitrükközni az életet, nem mintha ne próbáltad volna meg legalább, nincs menekvés sem a nyelvbe, sem az egyensúlyozásba, de nincs az templom se hogy otthont adjon, hogy önmagadtól menedéket, túlpartot magadnak építhetsz a félelmedből építkezve, soha nem érhetsz úgysem a végére ahogy a katedrális legendája is odaát például Lundban, amit akárhogy is épített az ördöggel szövetkező főépítész, hogy emeli csak emeli a falakat mikor annak az utolsó befejező kőkockája mindig is hiányozni fog, nem is számít honnan haladsz hová mert odafent is csak folyó van, csak egy formát öltött hiány, mint a szürke kődarab az Öreg íróasztaláról, a furcsa poliéder a Dürer metszetéből, a Malevich négyzete, ami megtestesíti azt a hiányt ami életben tart, és véget vethet mindennek az amivel a pont a templomépület fenyeget, amit építesz, a bizonyosságával ami sziklaszilárd, miközben ott vagy amikor nincsen túlpart, Work in Progress, csak halad előre az elmúlás önmagába, elmúlik folyton minden, maga a múlás az egyetlen konstans, mert a múlás nem múlik, csak nagy ritkán megáll az emberben az ütő, és akkor megáll kicsit a múlás, a múlni vágyásod meg az élet maga, amikor kicsike halálon döccen át a szíved nem metaforikusan hanem egészen szervi módra, mintha épp átdöccennénk az Egyenlítőn mint valami fekvőrendőrön, a szív csak ver összevissza egy kalimpásat mikor eltűnik alólad a „mikor”, megfeledkezhetsz róla hogy tiéd-e a test és hogy külön van-e valamitől, benne vagy vagy kívüle nézed a várost, magad véted-e el a ritmust, ha éppen dobolna a tested, amiből akkor egyetlen tachykardiális kisiklás kerekedne mint ritmus, és vagy sikerül még utánanyúlnod vagy elveszted az irányítást, el a fonalat és a történet nélküled íródik tovább valamerre valakinek a szavaival, mert amikor útjára ered egy mondat az olyan mintha egy önálló akarat volna, élőlény, saját iránnyal és szándékkal ami változhat és tekereghet, félrefordul és visszatér, elkalandoz a zavaros részletek felett, saját farkába harap, ennek is vagy tudatában van vagy sem, ahogy olvasóra is vagy tekintettel lehet vagy (na de melyikre?) vagy sem, ahogy épp a szövegszeszély diktálja, és vagy elvezet abba a rejtett belső térbe, amit másképpen nem is lehetne bevilágítani mint egy folyamatos figyelempászma fényénél, bárhova is halad nem zárulhat rá a sötétség, amíg csak ki nem alszik.