Amikor kimegyek mikor jobb lenne maradni, mert összesen ha 1 fok van vagy kettő (pedig mennyivel több a kettő! összehasonlíthatatlanul) mégis beöltözöm, nyújtok kicsit, begyűrök reggeli helyett egy banánt, és kifutok a Mesta utcán a parkig, azon át a tengerpartig, aztán fel a bringaúton, mert nincs kedvem homokot dagasztani, inkább pattogok a hidegben a betonon. Végig, északnak a parton, közben hallgatom a zeném, drum'n'bass törtritmus de főleg Colin Stetson, végig a sótelep és a bezárt kiülős terasz és a fürdő- meg pecás-szállások mellett. A parkolónál meglátom hónapok teltével is legelőször a keskeny vágányú kisvonatot, épp most fut be a sótavaktól, lassan cipeli a hosszú vagonsort rajta fehér púpokban a sóval, és épp átér a sorompós átkelőn mire odaérek, bár a sorompók állnak, sehol senki, még az őrkutyákat sem látom, bár azoktól nem is félek már, de a vonatról nem hittem el eddig hogy tényleg jár. Egyáltalán nem játékvonatszerű, inkább olyan mint a bányászvonat amit a holdbéli bauxitbányák múzeumtárnája előtt láttam egyszer még nyáron, de az is le volt parkolva, retro-űrhajós plexiüveg mögött a klausztrofób kis hullámvasútkocsikba zsúfolt fapadok a bányászoknak, kinéztem és elképzeltem a bányaalagút teljes vaksötétjét. Ez most elsiklik lassan és komolyan mint egy temetés, mögötte szinte lassítás nélkül átfutok a sínen és el az evakuált kutyabódé előtt ahol ott a földön ugrókötélszerű póráz, üresen.

Fogalmam sincsen már, hogy mit érezzek, hogy az most szomorúság-e, vagy már csak önsajnálat, hiányzik-e bármi vagy az utóérzésbe menekültem, hogy megszokásból érzem-e így, hogy kényszeresen gondolok-e rá, vagy van még bármi nyoma valóságalapnak amiről elrugaszkodhatok, be a susnyákosba, a dzsumbulyba a tó és a csatorna közötti töltés tetején végig a sáros kerékcsapás benőtt barázdáin. Lassul a lépések üteme, és vigyázni kell a gödrökkel és buktatókkal, nehogy egy ficam vagy elvágódás, bár utóbbi ártalmatlan a puha földön, előbbit pedig már nagy rutinnal kompenzálom, lényegében a ficam helyett soron kívül, kicsivel előbb rugaszkodom el a másik lábamról, és akkor nincs ficam. Olyan egyszerű is lenne mindent így csinálni, egy gáncs nélkülinek. De futás ez még egyáltalán, hát persze hogy az, nehezedőn lomhán végig szökellek a csatorna- és tópart közötti ázott gazos sávon. Emlékszem még mennyit riadoztam ugyanezen az útvonalon az ősszel, mikor elszórva keresztbe feküdtek az úton a nádszálak, rajtuk szürkéllő világos és sötét hullámos pikkelymintával mintha kígyóra lépnél mindjárt, kimerevít és összeránt az adrenalin, miközben tudod hogy csak a nád az megint, de ilyen lehet az ösztön, tudom hogy van ilyenem, átlépem. Nem félek.

A sáros résznél most visszafordulok, nincs győzelmi kiállás mint a fordítópontoknál szokott, a sziklán a tenger fölött vagy a hosszú stég kilátós tetejénél, vagy a világítótorony alatti húgyszagú hullámtörők ívelt betonján, amikor fél perc sem de ünnep. Itt csak semmilyen süppedős sár van, megállok mégis, hideg van és enyhe másnaposság, rámhűl az izzadságom ha megállok de meg kell állnom mégis. Jár.

Nem szeretném többet ezt a történetet, ki akarok érni belőle, félszívvel vagyok már csak benne, már nem is én benne hanem az énbennem, leülepedik, részem, testem, szokásom, életem, továbblépek. Lépnék, de nincs annyi lépés, nincs ahhoz elég világ, hogy továbblépjek, nem is történhet annyi futás az életben, még ha minden egy végtelen futószőnyeg lenne, akkor sem. Elindulok vissza, csak ki kell fussak valahová, akkor is ha hideg és fárasztó és csak annyi lehet benne, amit beleviszek, amennyit még képes vagyok nem sajnálni, magamtól. Fázik a kezem, de talán hazaérek.

Utoljára az utcán végigfutok, a Perusticán, belegyorsítok, igaz, csak az utolsó száz méteren, de akkor is jó érzés, egy kicsit magamra nézek az egész utcán keresztül, egy kicsit fel is melegszik az ember az erőkifejtéstől és mámoros érzés a sebesség, múló felemelkedés. Pedig a világon annyi fű meg pia meg koffein meg cukor nincs az egész életben, hogy felemeljen, ahogy annyi józanság sincsen, sem absztinencia meg napirend meg tervek meg jóga, fegyelem és önszabályozás. Az ajtónál vagyok, merev kézzel lefejtem a duplaréteg pamutkesztyűt a kezemről, alatta rózsaszín nokedlik az ujjaim a levágott ujjú kofakesztyűben, alig érzem hogy mit tapintok a zsebemben, de tudom, hogy a textilzsebkendő alatt ott a kulcsom, az apró sárga kombinációs lakatra fűzött kulcsok a fűtéshez, a vizesblokkhoz és a tiszta ruhákhoz, meg a biciklimhez is. Elfordul a zár.