Utazások sorai a könyvek, én ide is azokat hozva utaztam, lerakódva gyűlnek össze az egybenyílók, a megállóhelyek, ahol jártam. Olvastam is vonaton, repülőn, buszon, megállókban, de legutóbb amikor megálltam úgy (de nem "csak úgy", hanem bele valahogy) félúton az új városom és egy idegenül is rokonszenves, távoli főváros közötti távunk nem pont felénél, fogalmam sincsen pontosabban, mint hogy az utazóidő felezésén kissé túl járhattunk: sem hogy merről sütött a nap a sztálinbarokkos betonpiramisok meredezésükben is omlást idéző tömbjeire, sem hogy mi mást állíthatott elő ez a lejárt szavatosságú iparosítás, mint hogy ebbe a névtelen posztindusztriális félreértésbe jár vissza nyilván számlálhatatlan sok nemes teremtmény élni. Ahogy a professzionálisan barátságtalan buszsofőr a még mindig ismeretlen helyi nyelven bejelenti, hogy valahány perc szünet után folytatjuk az utat, apránként mindenki lekászálódik a vas és beton megállóba ereszkedve vécék és rágcsálnivalók és rágyújtások formájában buszon kívüli könnyebbségeket keresni. Lelépek a betonra én is és körbenézek, és beállok a sorba langyos és laktató burekért, és megállok enni az időtlen betonsivatag útszegélyén, míg jól nem laktam. A lábamnál nyurga szürke-fehér macska álldogál, a napfényben sütkérezik, én pedig váratlan felismeréstől boldogan ráköszönök: Zdraszti, kotka! Visszanéz rám, de nem szólít meg semmilyen általam ismert nyelven. Megint körbenézek, nézem a nagylátószögre látványtervezett síkbetont elterpeszkedni az ég alatt, és rájövök, hogy van még időm, valószínű nem tizenöt, hanem huszonöt perc a megállószünet, hiszen a busz még üresen bezártan áll ahol hagytuk, és amint újra lenézek, a macska már nincs ott. "Eliramlott", vagyis már csak mindenhol máshol van ott, ahol elnyújtóznak elszórva a tájban a macskák, nyurgák, tarkán szürkék és fehérek. És ott egy betonfalvég mellett egy beugró. Elindulok.

Kellene valami kis polc, talán az egyterű nappali-étkező-konyha kanapéja mellé. Ez az új lakás szuper, és nincs benne egy könyvespolc, ami addig rendben is lenne, amíg nem halmozódtak fel (óhatatlanul, vagyis apránként, tervezetlenül, suttyomban) a polcolási küszöböt ostromló könyvek. Ezek táskában érkeznek, messziről, és eleinte az ágy melletti éjjeliszekrény tetején, egynél nagyobb csoportot alakítva gyülekeznek, és ha élnének (erről megoszlanak ugyan a vélemények, de a gyenge lábakon billegő könyvespolcnak a helye még cáfolatnak is hiányos) akkor a gyülekezéshez való jogukkal élnének, amire a bérleti szerződés feltételei ugyan ki sem térnek, mégis a vendégjog megelőlegezett kiterjesztéséből csomagolódik elő, szinte (de már nem éppen!) észrevétlenül. Állandó lakhelye: vendégség. Kéne már egy kis polc, talán az ócskásnál lesz, vagy az út mellett egy szerencsés pillanat hozza elém, mert járni kell a pillanatokat lépésről lépésre, hátha visznek vagy hoznak, és visszahatnak a kuckózás kisiklott barlangászatára. És akkor helyére billen a siklottság, amiben vagy miatt mostanában csak csikorgó lassúsággal érek, ha egyáltalán, a sokasodó, gyülekező és egymás gerincének támaszkodva polcpótlékokon: kisszéken, komódtetőn, szennyestartó kosaron stb. helyt kereső olvasnivalóim végére. Megérkezek.

Egy erdőben futottam Szofiában, az egybenyíló városi parkerdők egyikében, a Boriszova Gradina parkban, hűvös volt és reggel, beszuszogtam a meleget az arcomra felhajtott gekkómintás csősál alá, és nem volt már tervem, csak végpontnak egy átmeneti ajtó. Addig, egy órát vagy amennyit, csak kacskaringóztam a park ösvényein, gondosan távol tartva magam a szélektől, ahol már átsejlik a fák között a környező város betonmozaikja. Amikor egy szakaszon, egy szűk kilométeren mégis az erdőszélt határoló hat, nyolc, vagy ki tudja hány sávos autóút vagy autópálya (látszólag több is volt egyazon nyomvonalon, a különböző szinteket átkötő felül- és aluljárók egy lankás parkvonalról nézve bizonytalan a vízszint relatív helyzete) mellett futottam mégis, lefelé, majd felfelé hiába kutatva átkelőhely vagy gyalogos aluljáró után, percek alatt egyre gyengébbnek érzem magam, szinte bénítóan hatott rám a váratlan szmoglöket. Még messze követ a fák közé a tüdőből beáramolt ólmos, egész testben zsibbadó elnehezülés. Girbegurba vonalakon keringek, a dőlésszögből tudom csak merre van, fölfelé, dél és merre lejt az észak. Nincs cél, nincs ütemterv, nincs fordítópont, félút vagy időkeret, nincs más, mint hogy fussak, mintha ezt akarnám csinálni, mintha komolyan gondolnám. Párszor arcomba csapnak az ágak, a bölcsen gondozatlan terepen van, hogy megbicsaklok. Néha nagyobb útvonalakat keresztezek, betont, ahol sokan kocognak, bicikliznek, de innen a legrövidebb úton vissza a sűrűbe, még ha örülök is a felbukkanó és hátrahagyható tereptárgyak felismerhetőségének. Ám a csillagvizsgáló kerítésénél most megint, ahogy tavasszal is, kizökkenek. Eszembe jut Budapest mögöttem, és nyomában frissen távolodó emlékként Kassa. Megint megállok.