Annyi a hülyeség a világon, komolyan, már nem is vicces. Valaha vicces voltam, mondja Vonnegut, de aztán túl sok kiábrándító szarságot láttam (saját parafrázisom, izé, a ford) hogy nevetéssel meg humorral szublimálhassam. "I don't find this stuff amusing anymore". És egész egyszerűen megalázó, hogy mennyire mindegy, mit gondolok erről.
Viszont ide nyugodtan dühönghetek. Úgysem olvassa senki, anyám esetleg, de nem is baj, ő meg olvassa csak, már kezdetektől láthatta a legszarosabb oldalam, hát ez legalább nem szagos, szia Mama!
Szóval személyes, dühös, frusztrált etcetera dolgokat, na jó, ne. Nekem nem kell, a képernyő elbírja de hát minek dolgozzak ilyeneken, megy az idő, szűkös mindig is.
Ma megcsináltam két vagy három Pilinszky verset, oké, lehet hogy négyet, de nem dicsekvésképp mondom: tárgyilagosan, Akvárium, Milyen felemás, József Attila (az 5 sor, alig ér pontot!), Zárójelben (sem hosszabb, legalább morbid-vicces, végre valami humor, János sem valami vidám srác.) Beküldöm egy folyóiratnak, hát, az esélytelenek derűs nyugalmával, ha sikerül, már a derű - a többi rész nem gond.
Szóval blog. Web log ("we blog!"), azaz napló, most kicsit erre kanyarodok, de nyugi, sosem írtam naplót, elmúlik hamar, nem az hogy már megint a fogmosás, vagy párkányomon a bazsalikom (hervad, de életben tartom, hervad és visszatornázza magát, aztán megint. szegény!), nem.
De.
A vallomásosság probléma. Egyrészt: már nem menő, ha elmúltál 19 és 3/4 éves, és egyáltalán, ha nem vagy híres, akkor Nem Menő. Reflektíven kell írni, vagyis úgy hogy ne lehessen érteni, hogy most konkrétan te (igen, a szerző!) miről is beszélsz, és ezt nem is nehéz amúgy megcsinálni, csak szét kell jól khm, csapni amit amúgy leírnál, asszociálni mintha csak magad közt, álomban, aztán lefaragni a burjánt, és tessék, szép elvont nemalanyi vers, szép mert miez, na, hát legyen akkor szép.
Ne.
Írok ahogy, még szóljál bazmeg bele, álljon neked feljebb, egyfelől. Másfelé: nem érzem fejlődésnek, inkább csapódik le valamiféle elismerésének, hogy egyrészt tényleg nem túl érdekesek irodalmice a tulajdonképpeni gondolataim, és kettő, hogy érdekesnek illik lennem mert az egy (megint "egy"! de nem rész) dolog hogy úgy írjak ahogy senki más (hogy írnék úgy? hát olvassák, de még ha nem is, én még csakcsak olvasok) de úgy írjak másképp, hogy aképp ahogy nektek, pardon: az olvasóknak a mai kor irodalomtudománya vagy kifaszom szerint illik érdekesnek... na jó, ebből már megint nem jövök ki jól. Megtehetem, hogy ne töröljek, és ne szerkesszek. Szabadság, hejjhejj.
Azt hittem, valami Célt kell elérnem ezzel, ha mást nem, hogy emberekre hassak. De hát hatnak ők magukra nélkülem is, és nekem leírnivalóim vannak, sajátok, így nyilvánosan, hát, őszintén (!hoppá) én nem olvasom vissza amiket összeírok, csak ha publikálás miatt. Hogy milyen jó az, ahogy más elolvassa ezt, és akkor elolvasom, és olyan. Jó, na. Én vagyok a legjobb olvasóm!
Nem.
Mindegy, kiírom, kiszakad, tovább megyek. Aludni, leginkább. Aludni elég jó.
Valahogy megnyugtat, hogy itt olvashatnak, sőt leginkább az, hogy bármikor félbehagyhatnak, hagyhattok, az nem látszik ide, nincs ciki meg nemtom, hogy most akkor sarkon fordulnék hogy "jaj otthagytam a", nemtom, "a kisfiam" - ez jó! kisfiam, már feltéve hogy nem úgy tudom hogy nincs is kisfiad, mindegy, csak van mit ottfelejtened a gázresón vagy más, kellemesen nem közeleső helyen, otthon, vagy ha nálad nyomom a hülyeségemet akkor nem otthon, rád bízom, ez a dolog másik oldala, a fonákja tulképpen: nekem sem kell mindent szépre csinálni, elég ha leírom. Ha eleget csinálom, valami megváltozhat, mondjuk grafomán leszek.
Aha.
Az már nem baj, hogy nem leszek se Józsefatilla, se Eszterházi, komolyan, pont leszarom. Nem dacból (próbáltál már dacolni a székrekedéssel?) inkább könnyebbségből. Nincs értelme feszülnöm. Feszül úgyis eleget mindenki, magamat beleértve - de nem "pláne".
Pláne.
Nincs mód rendbehozni semmit. Nincs mondat, ez. Vége volt, de most itt még vagyogatok. Olvasol?
Hülye aki elolvassa?
Na, derű?