Az ajtó egyszerűen felháborító. Szilárd, áthatolhatatlan akadály, ami az egyetlen átjáró is egyben, a visszajáró oda, ahonnan kicsuktak, vagy kicsuktam magamat. Ha van rajta kilincs azt rázni, tekergetni, nyomkodni, rángatni, letörni is lehet talán, de nyílni nem fog: hiába húzom, recseg a csuklóízületem, fáj a könyököm, és amikor izzadó tenyeremből, erőtlenné merevedett ujjaim közül kicsúszik a fogódzó, seggre esek és tompán huppanok a földön és jól beütöm a farokcsontomat és bár nem érzek semmit mert elzsibbadt de tudom hogy másnapra már nem bírok ülni a fájdalomtól, és az ajtó persze nem nyílik.

Tolni megint más, abba sokkal több lendület férne, csak le kell küzdeni a gátlást, a félelmet, talán igazán ösztönös és nem is tanult félelmet attól, hogy igazán izomból nekifuss egy kemény felületnek, dühből. Ilyet sosem tanultam, nem tudom hogyan optimalizáljam az ütőerőt, és nem tudom hogyan ússzam meg csonttörés nélkül: hogy vállal ökleljem, vagy a felkarom párnázottabb részével, esetleg minél nagyobb felületen, egész testtel talán, és ahhoz is vajon mekkora sebesség, milyen erőhatás, egyáltalán: át lehet törni testtel a túloldalra? Vagyok annyi kiló, meg kilométeróra? Töröm a fejem. Beletörne a fejem, először a nyakamban érezném a reccsenést, aztán a fogam ütődne össze mint a rosszul csomagolt porceláncsészék a csörrenő hátizsákban, törik, szakad. Nem merem kipróbálni.

Valamikor egy elmúlt életben keleten jártam, nem túl távol de azért keletebbre, mint addig vagy azóta bármikor. És ott a helyi emberek, épp tavaszi valamit ünnepelve, talán napéjegyenlőséget, mindenesetre tavaszt valami ősi és pogány gyökerű apropóból. Ez úgy nézett ki, hogy a tengerparton végig tüzek égtek, mint megfigyeltem eldobott gumiabroncsokban raktak sima rönktüzet, és ezen a sűrű füstön és szelídített lángon ugrottak át egymás után az emberek, bátorságpróba volt, és én ezt nem akartam, pedig biztos átugorhattam volna én is mint bárki, csak nem akartam kiszolgáltatni magam a kudarcnak, a nevetségnek, a szégyennek. A tavasz pedig nem szánt meg, felébresztette bennem a mulasztás magvait, ha egyszer ez volt belémültetve, felmagzó, kiburjánzó belső dzsungelnyi kétely.

Most mégis kipróbálom, nekifutok és visszapattanok, nem jól csináltam, önkéntelenül lefékeztem pár centire a becsapódás előtt, így is leesek a földre, nyekkenek, kiszorul a szusz, nyilall az oldalam ahogy feltápászkodom. Ezt mire kigyakorolnám, már egy merő véraláfutás és zúzódás leszek, nem, ezt fel kellene adjam, az ujjperceim is véresek lesznek a dörömböléstől, pedig milyen szépen döng az az ajtó, közben lehet hogy el is törik egyik-másik kézcsont vagy csak szétpépesednek az ízületek, különben is mindig hülyének néztem az ilyen embereket, minek csinálják, hiszen fölösleges és önpusztító. De hiába, a bejutás, az áttörés kényszere nem racionalizálható. Ha törik, ha szakad.

Van egy örökkévalósággal határos várakozás, pár pillanat vagy perc vagy óra is, amikor nézem az ajtót, a kérlelhetetlen és hajthatatlan ajtót, és nem látom már és nem is várok, csak muszáj odanéznem, ez a saját cellaajtó ami úgy tart fogva, hogy a cella belül van én meg kívül, de nem bírom elhagyni az átjárás igényét, a követelést, hogy ne csak kiszabadulás legyen, hanem visszaút is. Hát kell hogy legyen ott egy őr, vagy valaki más mert az átjárókkal muszáj hogy lehessen tárgyalni, alkudozni, rimánkodni, könyörögni.

Nem tudom, hogy hagy-e nyomot az ajtón ha fejszével rontok rá, ha pöröllyel, ha valami nehéz építkezési szakszerszámmal próbálok utat ütni-fúrni, nem tudom, megfeketül-e a koromtól ha lángszóróval hevítem, hogy egyáltalán anyagból van-e, ha igen akkor gyémántkemény-e vagy csak mint a kő. Hogy van-e rajta zár, hogy én zártam-e be, elveszett a kulcs vagy meg kellene próbálnom felkutatni, vagy eleve nem is volt hozzá kulcsom soha, ahogy másnak sem; és ha feltéve hogy van zár és kulcs is van, akkor nem-e  az állandó vegzálás tenné végképp felnyithatatlanná, ahogy beletörik a kulcs vagy a véső vagy a sperhakni, ahogy megmakkan és véglegesen eltorlaszolódik. Hogy ez az ajtó természetes úton is nyílhat-e, ha eljön egy tavasz attól felmagzik-e az érzéketlen élőholt fája, életre fakad-e, kiburjánzik-e végül az egész tükörsima falra, ahová kényszeresen visszatér a fantáziám arról, hogy talán lehet még valaha visszautam.

Hátha csak vicc volt, talán csak játék, és vannak mondatok, helyes mondatok amikkel megoldható a megoldhatatlan kinnrekedtség, valamiféle „Szezám tárulj”, hallom hogy a visszhang lepattan az ajtóról, de mi van ha mégis lehetne olyan hangtartomány, ami áthatolna, csak be ne rekedjek, persze lehet hogy pont a berekedéssel lehet olyan hangon szólni. Énekelni hamisan búcsúdalokat miközben eljátszom, hogy továbbmentem, és bár nem várom hogy hátha kiszólnak, de visszanézek, akkor is hogyha már rég belecsöndesedtem az üres világba, mert nincs már az ajtó mögött semmiféle megszólítható emlékezet.

Utazások sorai a könyvek, én ide is azokat hozva utaztam, lerakódva gyűlnek össze az egybenyílók, a megállóhelyek, ahol jártam. Olvastam is vonaton, repülőn, buszon, megállókban, de legutóbb amikor megálltam úgy (de nem "csak úgy", hanem bele valahogy) félúton az új városom és egy idegenül is rokonszenves, távoli főváros közötti távunk nem pont felénél, fogalmam sincsen pontosabban, mint hogy az utazóidő felezésén kissé túl járhattunk: sem hogy merről sütött a nap a sztálinbarokkos betonpiramisok meredezésükben is omlást idéző tömbjeire, sem hogy mi mást állíthatott elő ez a lejárt szavatosságú iparosítás, mint hogy ebbe a névtelen posztindusztriális félreértésbe jár vissza nyilván számlálhatatlan sok nemes teremtmény élni. Ahogy a professzionálisan barátságtalan buszsofőr a még mindig ismeretlen helyi nyelven bejelenti, hogy valahány perc szünet után folytatjuk az utat, apránként mindenki lekászálódik a vas és beton megállóba ereszkedve vécék és rágcsálnivalók és rágyújtások formájában buszon kívüli könnyebbségeket keresni. Lelépek a betonra én is és körbenézek, és beállok a sorba langyos és laktató burekért, és megállok enni az időtlen betonsivatag útszegélyén, míg jól nem laktam. A lábamnál nyurga szürke-fehér macska álldogál, a napfényben sütkérezik, én pedig váratlan felismeréstől boldogan ráköszönök: Zdraszti, kotka! Visszanéz rám, de nem szólít meg semmilyen általam ismert nyelven. Megint körbenézek, nézem a nagylátószögre látványtervezett síkbetont elterpeszkedni az ég alatt, és rájövök, hogy van még időm, valószínű nem tizenöt, hanem huszonöt perc a megállószünet, hiszen a busz még üresen bezártan áll ahol hagytuk, és amint újra lenézek, a macska már nincs ott. "Eliramlott", vagyis már csak mindenhol máshol van ott, ahol elnyújtóznak elszórva a tájban a macskák, nyurgák, tarkán szürkék és fehérek. És ott egy betonfalvég mellett egy beugró. Elindulok.

Kellene valami kis polc, talán az egyterű nappali-étkező-konyha kanapéja mellé. Ez az új lakás szuper, és nincs benne egy könyvespolc, ami addig rendben is lenne, amíg nem halmozódtak fel (óhatatlanul, vagyis apránként, tervezetlenül, suttyomban) a polcolási küszöböt ostromló könyvek. Ezek táskában érkeznek, messziről, és eleinte az ágy melletti éjjeliszekrény tetején, egynél nagyobb csoportot alakítva gyülekeznek, és ha élnének (erről megoszlanak ugyan a vélemények, de a gyenge lábakon billegő könyvespolcnak a helye még cáfolatnak is hiányos) akkor a gyülekezéshez való jogukkal élnének, amire a bérleti szerződés feltételei ugyan ki sem térnek, mégis a vendégjog megelőlegezett kiterjesztéséből csomagolódik elő, szinte (de már nem éppen!) észrevétlenül. Állandó lakhelye: vendégség. Kéne már egy kis polc, talán az ócskásnál lesz, vagy az út mellett egy szerencsés pillanat hozza elém, mert járni kell a pillanatokat lépésről lépésre, hátha visznek vagy hoznak, és visszahatnak a kuckózás kisiklott barlangászatára. És akkor helyére billen a siklottság, amiben vagy miatt mostanában csak csikorgó lassúsággal érek, ha egyáltalán, a sokasodó, gyülekező és egymás gerincének támaszkodva polcpótlékokon: kisszéken, komódtetőn, szennyestartó kosaron stb. helyt kereső olvasnivalóim végére. Megérkezek.

Egy erdőben futottam Szofiában, az egybenyíló városi parkerdők egyikében, a Boriszova Gradina parkban, hűvös volt és reggel, beszuszogtam a meleget az arcomra felhajtott gekkómintás csősál alá, és nem volt már tervem, csak végpontnak egy átmeneti ajtó. Addig, egy órát vagy amennyit, csak kacskaringóztam a park ösvényein, gondosan távol tartva magam a szélektől, ahol már átsejlik a fák között a környező város betonmozaikja. Amikor egy szakaszon, egy szűk kilométeren mégis az erdőszélt határoló hat, nyolc, vagy ki tudja hány sávos autóút vagy autópálya (látszólag több is volt egyazon nyomvonalon, a különböző szinteket átkötő felül- és aluljárók egy lankás parkvonalról nézve bizonytalan a vízszint relatív helyzete) mellett futottam mégis, lefelé, majd felfelé hiába kutatva átkelőhely vagy gyalogos aluljáró után, percek alatt egyre gyengébbnek érzem magam, szinte bénítóan hatott rám a váratlan szmoglöket. Még messze követ a fák közé a tüdőből beáramolt ólmos, egész testben zsibbadó elnehezülés. Girbegurba vonalakon keringek, a dőlésszögből tudom csak merre van, fölfelé, dél és merre lejt az észak. Nincs cél, nincs ütemterv, nincs fordítópont, félút vagy időkeret, nincs más, mint hogy fussak, mintha ezt akarnám csinálni, mintha komolyan gondolnám. Párszor arcomba csapnak az ágak, a bölcsen gondozatlan terepen van, hogy megbicsaklok. Néha nagyobb útvonalakat keresztezek, betont, ahol sokan kocognak, bicikliznek, de innen a legrövidebb úton vissza a sűrűbe, még ha örülök is a felbukkanó és hátrahagyható tereptárgyak felismerhetőségének. Ám a csillagvizsgáló kerítésénél most megint, ahogy tavasszal is, kizökkenek. Eszembe jut Budapest mögöttem, és nyomában frissen távolodó emlékként Kassa. Megint megállok.

Amikor egyik percről a másikra autóba kell menekülnünk a házból, apám és anyám már be is pakoltak valami irgalmatlan gyorsasággal, azt ugyan nem tudom hová kell menjünk, de nem csak hogy messzire, hanem végleg el. Bent ül már a kisebbik húgom, és én is épp hogy bevágódok a hátsó ülésre mellé, középre, jön és még pár lépésre van a nagyobbik húgom, őnélküle nem indulhatunk el, pedig már behajtanak az utcánkon a fehér terepjárók, Lada Nivák, a jelzőfényeik kikapcsolva és nem is szirénáznak, így még félelmetesebb ahogy száguld felénk az első a nyomában a többivel, de elhúznak mellettünk és lefékeznek pár méterre a ház bejáratától, mi már indulunk, húgom még a kocsi mellett lépked és nyitva tartom az ajtót ahogy lassan halad alattunk a talaj amin ő is igyekszik beérni minket, apám már nagyon rátaposna a gázra de nem hagyhatjuk itt, ahol mi sem maradhatunk. Rendőrök. Egy teljes, tömeges autósüldözés pereg le előttem. Valamit vacakolok a biztonsági övvel, hogy könnyebben beszállhasson a félig nyitott hátsó ajtón, másodpercek telnek, még mindig nem ért be minket, de kicsit mintha gyorsulna a kocsi, futólépés, ideges kiáltozás már meg sem mondanám kitől vagy honnan, benyúl a húgom keze az ajtón, el akarom kapni, be akarom húzni, de nem megy. Sokan jönnek, de békeidőben is kirívóan magas Bulgária népességéhez mérve a rendvédelemben dolgozók aránya. Itt fogjuk hagyni, pedig azt nem lehet, nem hagyhatjuk itt a húgomat. Közben azt is látom ahogy autópályányi városi főutakon száguldozunk eszetlenül, nyomunkban a rendőrautók egyre többen, már üvöltenek, szirénáznak, de valamiért nem lőnek. Látom ahogy felforgatják a házat, hogy szabályosan megtámadják a sok otthagyott holminkat. A kocsi mellett a húgom, a legjobb barátom az ajtón kívül fut, nem ér be minket, mellénk hajt az egyik szögletes fehér terepjáró. Most már lőni is fognak, meg kell hogy állnunk. Az autóúton padlógázzal rohan a kocsink, már nem tudom, hogy hányan ülünk idebent, apám kormányoz, balra kell lekanyarodni az útról de valamiért mégis csak jön megállás és lassítás nélkül szembe a forgalom, özönlenek a szürke autók felénk és körénk, még nem karambolóztunk de már nem is juthatunk át.  Felébredek.

Amikor hajnaltájban röhögni kezdenek a sirályok, nagy ironikus káráló ugató röhögéssel, eszembe jut, hogy be kéne csukni most már éjjelre az ablakot, nem csak a hang miatt, végülis az olyan mintha kukorékolnának, de mert hűlnek az esték, és idebent még egész kuckósan meleg van. Minden reggel látni az utcán a sirályokat, ott totyognak a leszállópályájuk végén, nagyok és gömbölyűek, mint az égen néha elhúzó fel- és leszálló utasszállítók. Macskák és sirályok portyáznak az utcán, és bár a kóbormacska akár egyedül is simán el tudna bánni a sirállyal, mégis megfélemlíti a hangos, szárnyfesznyi tekintéllyel fölé magasodó és szirénázva víjjogó vízimadár. Ezek a vízimadarak mind eléggé agresszívak, emlékszem az egymást halálba és azon túl is kergető, a már elhullt riválisra támadó tőkés réce hímekre például, meg a sziszegve kirohanó ijesztő termetű hattyúra. Az utcai macska persze utcán is arisztokrata, nem mint ezek az erőszakos csendőrtempójú, tollforgós tahók - inkább megőrzik méltőságukat, mint a napról napra gondoskodóan kitett belsőséget, halfejet. Csak jutna eszembe becsukni az ablakot estére, még mindig nem szoktam hozzá, hogy ilyen élet van odakint, amit ne feljtsek már előre kicsukni.

Amikor először érkezem, semmiről sem világos, hol van, a villanykapcsoló elbújik az ajtó mögé, egymásból nyílnak sosemlátott terek, nem tudom, hol az ágy. A búcsúzás állapota megszépítette a világomat, sokáig rajta felejthettem a szemem akármin, észrevehettem az ismerősnek hitt környezet új és szinte azonnal felejtésbe tűnő részleteit, ám ez amilyen sokáig húzódott, olyan hirtelen veszíti el a terepét. A szőnyeget a lábam alól. "Álmok, képletes és szó szerinti értelemben vett álmok" - szerencsére ez most jó álom, pedig lehetne rémes is, ahogy mindent összevetve az alapvető reakcióm a világra, hogy farkamat behúzva meneküljek. De valahol néha meg is kell húzódni. Ez most legyen egy olyan hely. Megnyugtató, mennyire lecsupaszítva közelít ez a külsőség a reményvesztett bennsőséghez, ahogy egészen elemi mozzanatokra egyszerűsödik a reménykedés, hogy az ott az egyszer már megállapított balkon, hogy amott egy lejtő az ismeretlen víz felé.

Amikor második éjjel elindulok a dombon le, a sötétben, üres kézzel, zsebemben furcsa kulccsal. Irányban a tenger, köztünk nagy és kuszán aszimmetrikus, gyéren közvilágított akadálypálya a park, még sosem jártam itt. Emberek biciklin, emberek lábon, kutyával, éjjeli kocogáson és a hazasétálva, még játszóterek is pörögnek ezerrel pedig későeste tíz felé lehet, de a sötét senkit nem zavar, szülők fejlámpával terelik haza a családot. Egy pöttöm kisfiú szembteker velem az üres, több méter széles betonúton, én térek ki előle, ő pedig talán nem érti a szándékomat, végig követ a kormánnyal, hosszú másodperceken át kanyarodik egyre felém, már letértem a betonról, mire ő továbbmegy és valahol mögöttem megáll, előttem közben többször utánakiált egy férfihang, egy szavát sem értem, már jön szembe ő is, "tranquilo, no problemo" ajánlom fel csendesen reménykedve, de rám se hederint a felbőszült apuka, utánamegy a kisfiának, és elszörnyedve hallgatom, ahogy idegen ám teljesen érthető szavakkal dühösen lebassza szegényt. Megleckézteti, gondolja, gondolom, még jó hogy nem jár hozzá pofozás. Még sosem voltam ennyire távol a család intézményétől, a legközelebbi ismerős család is vagy 400 kilométer kelet-északkelet irányba. A fejlámpa fénykörében vizsgálhatnék iránytűt, de persze egyiket sem jutott eszembe kihozni. Vaknavigálás, kétszer ívelt sínpáron, egymásba tekeredő gyalogutakon, úttalan bozóton, bár közben ha fényszórót látok a szemem sarkából az emlékeztet rá, városban vagy. Vadon, ahol semmit sem ismersz fel, ezért mindegy, az itteni óra szerint mikor fordul a biztos nappal parttalan, útjavesztett éjszakába.

Amikor pedig álmodom, gyakran állatokkal, méginkább emberekkel. Talán olvad valami sötét jég ezen az éjféli délszakon, oldódik a görcs, bár ahogy ébredek és emlékszem a képekre, a kezem többnyire össze van szorítva. Fekete lepedőn, fekete háttéren álmodom, sokat, most már minden éjjel. Egyszer táborozást, ismeretlen nőhöz óvatosan vonzódva, tűzrakó gödrök körül csevegő emberek között, valakinél gitár is van legalább mutatóba, mi ketten ismerkedünk, arra gondolok milyen jó volna fölszedni, mondjak már valamit mondom verseket fordítok (álmomban is szorongok, nehogy dicsekvésnek vegye, de alig van más amit biztonsággal állíthatok magamról) és meg sem akad a beszélgetés, ezen megkönnyebbülök, az ég viszont beborul, felnézek és indigószínű az erdő fölött, vihar lesz mondom, menjünk be. A széllökések hirtelen erősek, a szocreál iskolaépület mögöttünk nagy és erődítményszerű, ám valamiért mindenki az erdő felé menekül, a forgatagban mindenki eltűnik, a kapunál állok és nem lehet kinyitni, aztán egyszerre kivágódik, és kiözönlik egy nyüzsgő barnás-szürke szőnyeg, érzem ahogy puhán bokamagasságban végigsimít, patkányok menekülnek az alagsorból, fél perc alatt felfoghatatlanul sokan ki is rohantak a vadonba, engem pedig megrémít, hogy ők már tudják milyen nagy a baj amit még csak sejtek. A nyitott, üresen maradt kapun benézek, épp elcsípek egy nőalakot, portás vagy takarító lehet, megkérdem nem lehet-e bemenni, legalább a pincébe? Megérti, válaszol, nem lehet, ő is kifelé menekül, a tűzrakó helyről már mindenki más elpucolt, a lépcsőről pedig utánakérdezek: de akkor hová lett mindenki, hová lehet menni? Haza, mondja és eltűnik ő is a fák között. Állok a süvítő vihar előtt nyitott kapuban, és egyáltalán nincs hová menekülnöm.

Amikor már több nappal később sétáltam a víznél, megint eszembe jutott, hogy még mindig nem futottam a hullámok mentén, ahogy még a kezdetekkor elterveztem. Úgyhogy erre pár nap halogatás következett, és a tengernél fényes napsütésben futtomban is megláttam egy szépia-rejtőszínű kicsi kígyót, amint épp felkúszik, vagyis inkább siet, felrohan (?), vagy fürgén felkígyóz a vele egyszínű szürkésdrapp buckaoldalon, csak a mozdulat miatt látszik: siet. Megint korábban épphogy visszaértem egy újabb felfedezőútról, a bejárati ajtó felé közeledve a kikövezett udvari bejáró szegélyén észrevettem egy félbetört tojáshéjat fehéredni a szürke járókövön, világos volt, hogy kiette egy apró ragadozó, lehajoltam és gyorsan megvizsgáltam majd visszatettem a szegély távolibb szélére talán nehogy megint eltörjön. Egy tojásevő kígyó lehetett. És most az emelkedő buckán feltekereg. Talán rohan. Vékony, mint egy ceruza, vagy apró kisujj.

Sarafovo a kis falu Burgas fölött, ahol a reptér is van, külterület, vagy inkább üdülőfalu, tiszta Balaton, csak komolyabb a kikötő egy hangyányit. és ott egy fügefának (egy temető kerítésén kívül, egy nyaralótömb parkolója mellett) lehúztam egyik ágát, és leszakítottam a tetején viruló legnagyobb lila gyümölcsöt, ami már fel volt repedve frissen, belül a vörös hús olyan rojtos, egész szégyentelenül gyönyörű, nem lédús, hanem száraz és egyszerre cukorédes és sós, persze lehet hogy a saját sós izzadságomtól is, de ragacsos mindenesetre, és sokáig letörölhetetlen.

Ilyen ez a tenger: kicsit kesernyés, sós íz. Minden ugyanúgy folytatódik, ahogy már más ugyanaz a tenger, más ugyanoda az útvonalam is kicsit.

Ha kifutok a sarafovói móló, kikötői védmű vagy micsoda, annak a jó messziről láthatóan bolgár zászlót reptető és monumentálisnak ható világos betonmonstrum szélére, akkor kimerészkedve a külső szegélyére, ott végig sokméteres, négyágú beton alakzatokat találok. Partra vetett tengeri aknák kupacának néznek ki leginkább, vagy titokzatos piramisoknak. Ott várnak megfejtésre, vagy megmászásra legalább: a lentebb-vízben-beljebb levők sötét színűek, a közelebbiek szürkék, gyalog épphogy kikerülhető torlaszok, mozdíthatatlan tárgyak, a viharosabb hullámok ellen rakosgatták ide talán, bár ennek semmi értelme, tekintettel a mögöttük (mögöttem) magasodó masszív betonfalra. Kimászok a csücskéig, és megállok napfürdőzni az új fordulóponton, kinézek a Burgas-öbölre, amit innen észak felől teljesen belátok. Sütkérezek két percet aztán szaladok is vissza, amilyen hosszan csak kedvem hozta.

Megállhatok visszafelé pancsolni és kagylót szedni. A kagylók a terráriumban landolnak: három szép csigakagylóhéj. Egyre jobb az a kalitka, komolyan, ha nem lenne jobb idekint, be is bújnék a gekkó mellé, ha nem is rögtön a csigaházba.

De jobb itt, sokkal.

Este itthon lekvárt sütök. (Ezt a mondatot nehéz elhinnem, pedig itt van.)

Itthon, egy nagy lakás tágas konyhájában, amihez napról napra egyre több közöm lehet.

Beleteszem egy ma vásárolt zománclábasba. Azt a 2,5 kiló illatos, lédús szilvát, amit itt is épp szilvának hívnak, csak cirill betűkkel, és a piacon vettem.

A piacon, amit végre megtaláltam: a város túlfelén, akkora mint egy vásárcsarnok, és a kofák standjai tele illatos dolgokkal. Minden eléggé olcsó és kicsit egzotikus.

Mazsolát, és döbbenetesen masszív egész fahéjat (kanejja, integral, makogom csak félig összefüggéstelenül, mert a néni kapásból megérti) a szilva közé dobok a lábasba.

A lábast beteszem az elektromos sütőmbe. Tizenkét órát kell sütni, kábé százhúsz fokon, addig nem piszkálni - hiába tudom, hogy meg fogom úgyis, de ez egy ilyen játék.

Leülök a laptop elé, Ambrose kolléga letesz elém a táskájából egy teli üveget. Egy trák völgy vörösbora, Cabernet Sauvignon. Oké, dolgozzunk.

Rég elmúlt éjfél, minden szilvásfahéjas illatú, de (belenézek, piszkálom) csak nem akar a cucc lekvárosodni. Időközben legalább rájövök apránként a módszerbeli tévedéseimre: mert töppedt szilvát kellett volna semmint lédúst, és főleg hogy a fedőt nem a lekváron hagyom rajta, az egy egész másik eljárás eleme. (Talán nem is tudatlanul tévedtem, talán félhettem tudattalanul, hogy a lekvár az új lábasból a mégsem saját sütőbe nehogy kifusson?) Ahogy észbe kapva, a fedőt is lekaptam úgy hajnalegy körül, még nevetségesen sokáig kéne sütni. Időm, az éppenséggel tenger.

Van a hétvégi kortárs művészet fesztivál, uszoda és kapcsolódó terek, zuhanyzó, öltöző, folyosó, műszaki-épületgépészeti nemtommi, rengeteg fény- és hangtechnika mindenfelé szétszórva - nagy a labirintus, három este alatt is többször tévedek el mint nem, és ez így kiválóan leírja a várost, ahogy bizonyos dalszövegek is: mindegyiket, bármelyiket.

Van hogy egy elsőre kislánynak látszó sovány kis cigányasszonyt veszek észre, a sarki kukákban turkál, körülötte a 3 apró kisgyerek: kislány, kisfiú, csecsemő, és gyönyörűek mind a négyen. Amint az egyiket nekiállt ott a falmaradvány kőszegélyén tisztába tenni, nem szabadulok a képtől, a kukákat látom és a hullámosra vetemült járdakőre omló falat, a szegélyt, a kicsi nőt. Nem tudom itt még senki nevét.

Van a Carla kutya, aki egy hostel állandó lakója, jólnevelt és barátságos, fekete kutya, aki valahogy kihozta a lappangó spanyol nyelvtudásom, és folyékonyan beszéltem neki. Szereti a fokhagymát (ajos) mint kiderül, de nem a beszélgetésből, hanem ahogy a kezemről nyalogatta. Rokonszenves hely ez a hostel, épp távozó új barátok átmeneti lakhelye, utolsó vacsoránk, a hétvége maradéka. Remélem, még találkozunk - hasta luego, Carla!

Van balkon, ahol szépen kivirul a bazsalikom, és kibújik talán hamar a mellé ültetett koriander. Süti őket reggelente a nap, és jut még valami a délutániból is. Elég jók az esélyeik, egyelőre. A balkon alatt gesztenyefa áll. Élete nagy része kívül esik az értelmezési tartományomon, már csak azért is, mert legfeljebb ha pár hónapos terveken élek, és fogalmam sincs mi az, hogy tíz év múlva, leszámítva a tíz év múlva ne ez legyent.

Ám ennek az egésznek semmi köze valami emigrációhoz, az tévedés volt, olyan úgyis csak odaátról nézve létezhet. Itt csak élet van. Ittélet. Szokni kell.

Napok óta, már  az indulásom óta akartam írni valami lírait a repülésről és az égről, csak valahogy elment a kedvem a lírától. Napokig nem volt fellelhető az új konyhában, a sok alapanyag apránkénti beszerzése során minduntalan kimaradt, bár fűszerek és csili is került de még kis bazsalikompalánta is, amit a hihetetlen illatú krémes repcemézzel együtt vásároltam egy közért előtt egy nénikétől, az elsőtől a három közül, akik mind árultak gyógyfüveket is kis nájlonpakkokban. Egyikük készségesen, a számomra érthetetlen bolgár szavak mellé kifejező kézmozdulatokkal el is magyarázta, melyik fűfajta milyen testrészre hat, mutogatta: szív, hólyag, és agy: ezen a szomszéd kolléganőjével össze is néztek többször, előzékeny szakértői konzíliumot rögtönözve a külhonba szakadt CBA üzlet előtt. Napokig nem volt tehát, és hiányát alig észleltem, míg össze nem kapcsolódott aznapi fordítópontommal, épp ahol ipari kitermelése folyt, mint olvasom, 1906 óta, és ma is termel és üzemel a lepárló, évente 40 ezer tonna nettó hozammal. Érkezésem negyedik napja van, és kimentem futni ma is reggel.

A nagy északi tó, az Atanasovsko sós vizéből lesz a só, csupa nagy, sekély és egyenes vonalakkal elválasztott, szabálytalan medence, amíg csak bal felé ellátok, köztük egy-egy nagy ipari épület, igaziból egészen lakóház-formájuk van, csúcsos tetőkkel: valami sópajták lehetnek. Kísérteties illusztráció, mintha valami koreai horrorfilm díszletét felejtették volna itt a rizsföldeken. Most felrémlik, hogy még a kétezres évek elején néztünk olyat, a benzinkúton éjjelnappal elérhető DVD-kínálatból szereztük be egy estére a zacskós rágcsát és szellemfilmet, és milyen váratlanul hatottak a korai steadycam-felvételek. Itt kint csak futólag villan be mindez a mély szürke homokú tengerpart és a sóstó közti sétány szürke flaszterén, pár kemping és teraszos kiülős hely mellett, át a tóba vezető csatorna hídján egy szürreálisan masszív bunker-hengerig, ahol a múltkor fordultam; és amit teljes körfogatában ultramarin kékre pingált egy lazább utókor a falán körbeúszó színes tengeri halak mögé, míg odabent szűk klausztrofób kis kémlelőhelységek lehetnek a több méter vastag körfal, a lépcsőzetesen lőréssé szűkülő ablaknyílások, a védtelenül tátongó alacsony bejárat mögött. Talán leközelebb a belsejét is felderítem.

De ma tovább futottam a kék henger és a Fekete-tenger mellett: a fejkendőm tengerészkék arab, a cipőm és pólóm is kék, futok ki az ismert világból föl a Burgas-öböl mentén, enyhe emelkedő több kilométeren át. Lenn a parton építkeznek nagy munkagépekkel, bár a bokroktól azt nem látom (és ha látnám, sem tudnám lekottázni hogy mit csinálnak pontosabban), nyikorog egy mobil daru vagy emelő csőrlője ahogy elhaladok, balra apránként véget ér a nagy tó, már a csücskével vagyok egy vonalban. A földútbül egy papucs orra lóg ki, függőlegesen, mintha valakit beletemettek volna a földbe és úgy kandikálna kifelé. Lassan elérem a reptéri utat, ami a Sarafovo városrészt és partszakaszt is átszeli, és egész Várnáig megy. Csak kíváncsi vagyok még, ez hogyan kapcsolódik vagy kerüli meg-át a földút amin futok. Úgy látom sehogy, párhuzamosan fut tovább az épületek felé; de itt már érzem vissza kell fordulnom, folyik rajtam az izzadság.

A visszaút épphogy, de lejtős. A tenger fölött már kilencórai napsütés, áttetsző fényrobbanás kékesszürkében. Olyan mint egy másik nagy nagy tó, csak a túlpart hiányzik, a horizonton pedig mintha csak a hiányt jelölnék, ott dereng néhány szögletes, átlátszatlan hajó.

A tétlenség viszonylatában mozogsz, és ez a vezeklés, amiért egy életen át kerülted a kockázatot. Van a horgonylánc, és más veszítenivaló nincsen, mint a súly és a rögzültséged, ami értelmetlenné teszi a tétlenséget és a mozgást is azzal, hogy valami mélyben láthatatlan pont felé húzva visszatart. Talán szakítható a póráz, a lánc, drótkábelfonat, hajszál, akármi, talán átrágod. Vagy feloldja a szupersav, amivel mindent fel lehet oldani, csak saját magát nem, a kabalaállatod, ami úgy oldja fel ami az útjába kerül, hogy szabadul. Itt lesz elszabadulva.

Ami hátramarad, az a horgony, amit nem húzhatsz fel, mert nincs hová tenned, el se fér a gumimatracon, vagy mi ez a kis tákolmány, valami kisladik vagy bárkácska, lélekvesztő, mentőcsónak. Menthetetlennek tűnik a horgony, hátra kell hagyni, ez a másik iránya a távozásnak. Az egyik iránya pedig az, hogy elmész. Csak sikerül-e átrágni a drótkötelet, fogas kérdés, klinikai, sokezer sörtés fogápolási és zománcregeneráló kérdéssor. A vízállás rekordalacsony, zavaros víz alól kibukkant zátonyokon kelsz át, a Margit-sziget mellett Pest felé vízibiciklin az Újlipótba, a rakparton fel-alá kóvályogsz ahogy a póráz ide-oda rángat a kilométeres Duna-festmény mellett végig a végetérni nem akaró epikus tájlefestésen, egészen a Fekete-tenger képéig fogsz kifutni. A drótot elrágod, vér vagy vas íze a nyelveden, magyarul beszélő szinkronizált nyelv, Duna tévé, Budapest elhagyása, hátrafekszel, sodródsz a felszínen. Az élet csupán álom.

Elkötött hajón vagy, nem szállsz el a szélben, nem akadsz fenn semmin: vízállás, zátonyok. A Dunakanyar szárnyashajóval, Sziget-kör lábon, rakpartok, visszhangok, kísértetek, angyalok, démonok, és az ismeretlen. Egy egész kórus, meg egy másik. És valahol a legközepén az Anker ház, egy apró mesterséges tómedence partjáról, visszanézve: maradj, vagy menj? És most mész. Zenét nem kell már hallgatnod itt. A csónakba bepakolhatod a fülhallgatódat, de a füled között már másfelé figyelnek a sejtek, és nem is sejted, hogy mekkora a múlt egybekövült horgonyvárosának a teljes kiterjedése, végig sem tudnád hallgatni. Nem csak hogy egyszerre, de időben szétdobva, feldarabolva és fogyasztható egységekbe adagolva, egyáltalán: mekkora munka az adagolás maga, az emésztéshez nem vagy elég perisztaltikus kilométertömlő, nem vagy elég amazonasi óriáskígyó, az ideje már mind rácsavarodott a horgonyra. Rákövültek a szavak, a kimondatlanságok és a felidézhetetlen emlékek hordaléka, hatalmas csatornarendszerbe rakódott zsírszörny a lemosott és kétszer leöblített múltad, a lehúzott és eltávolított nemlékek. Feltörnének a csatornázásból ha itt maradnál, a lékeken át a hajóba ha itt rostokolsz még egy kicsit az egyre kisebb, kikötött hajóddal. Még épphogy beleférsz.

Eloldozást kapsz, ez a vég, viheted az életed, és eltávolíthatod magad végig egy nagy folyón, le a tengerhez. A Fekete-tenger alja egy óriási mérgező zárvány, és csak reménykedhet mindenki, hogy sosem törnek fel belőle az elfeledett, záró vízréteg alá szigetelt prehisztorikus mérgesgázok. Viheted a csupasz seggedet, az életedet pont megtarthatod, épp elférsz a kis hajódon. Hadd lehess egyedül végre? Egész életedben ettől rettegtél, hogy elhagynak, és tessék, most te hagytad el az egész életed. A hajón kevés kis készletek, műzliszelet, befőtt, kis konyhaeszközök, pipere, füzet, pár toll. A tengerpart úgy vár ahogy mindig is, de a félelem sem tarthat már vissza, a horgony nem tud visszavárni, már el sem kell felejtened, menj a távol egyedüllétbe, megnyugvásba alakulni át, eloldozva megváltozni, soha kétszer körbe ugyanabba érkezni meg.

Hogy „Senki sem ismer, nem tudják a nevem” – csak ezt nem mondja a magyarhang, nincs lefordítva, dúdolhatod, felépítheted, mindened engedve van, elengedve. Majd írok.

Annyi a hülyeség a világon, komolyan, már nem is vicces. Valaha vicces voltam, mondja Vonnegut, de aztán túl sok kiábrándító szarságot láttam (saját parafrázisom, izé, a ford) hogy nevetéssel meg humorral szublimálhassam. "I don't find this stuff amusing anymore". És egész egyszerűen megalázó, hogy mennyire mindegy, mit gondolok erről.
Viszont ide nyugodtan dühönghetek. Úgysem olvassa senki, anyám esetleg, de nem is baj, ő meg olvassa csak, már kezdetektől láthatta a legszarosabb oldalam, hát ez legalább nem szagos, szia Mama!
Szóval személyes, dühös, frusztrált etcetera dolgokat, na jó, ne. Nekem nem kell, a képernyő elbírja de hát minek dolgozzak ilyeneken, megy az idő, szűkös mindig is.
Ma megcsináltam két vagy három Pilinszky verset, oké, lehet hogy négyet, de nem dicsekvésképp mondom: tárgyilagosan, Akvárium, Milyen felemás, József Attila (az 5 sor, alig ér pontot!), Zárójelben (sem hosszabb, legalább morbid-vicces, végre valami humor, János sem valami vidám srác.) Beküldöm egy folyóiratnak, hát, az esélytelenek derűs nyugalmával, ha sikerül, már a derű - a többi rész nem gond.
Szóval blog. Web log ("we blog!"), azaz napló, most kicsit erre kanyarodok, de nyugi, sosem írtam naplót, elmúlik hamar, nem az hogy már megint a fogmosás, vagy párkányomon a bazsalikom (hervad, de életben tartom, hervad és visszatornázza magát, aztán megint. szegény!), nem.
De.
A vallomásosság probléma. Egyrészt: már nem menő, ha elmúltál 19 és 3/4 éves, és egyáltalán, ha nem vagy híres, akkor Nem Menő. Reflektíven kell írni, vagyis úgy hogy ne lehessen érteni, hogy most konkrétan te (igen, a szerző!) miről is beszélsz, és ezt nem is nehéz amúgy megcsinálni, csak szét kell jól khm, csapni amit amúgy leírnál, asszociálni mintha csak magad közt, álomban, aztán lefaragni a burjánt, és tessék, szép elvont nemalanyi vers, szép mert miez, na, hát legyen akkor szép.
Ne.
Írok ahogy, még szóljál bazmeg bele, álljon neked feljebb, egyfelől. Másfelé: nem érzem fejlődésnek, inkább csapódik le valamiféle elismerésének, hogy egyrészt tényleg nem túl érdekesek irodalmice a tulajdonképpeni gondolataim, és kettő, hogy érdekesnek illik lennem mert az egy (megint "egy"! de nem rész) dolog hogy úgy írjak ahogy senki más (hogy írnék úgy? hát olvassák, de még ha nem is, én még csakcsak olvasok) de úgy írjak másképp, hogy aképp ahogy nektek, pardon: az olvasóknak a mai kor irodalomtudománya vagy kifaszom szerint illik érdekesnek... na jó, ebből már megint nem jövök ki jól. Megtehetem, hogy ne töröljek, és ne szerkesszek. Szabadság, hejjhejj.
Azt hittem, valami Célt kell elérnem ezzel, ha mást nem, hogy emberekre hassak. De hát hatnak ők magukra nélkülem is, és nekem leírnivalóim vannak, sajátok, így nyilvánosan, hát, őszintén (!hoppá) én nem olvasom vissza amiket összeírok, csak ha publikálás miatt. Hogy milyen jó az, ahogy más elolvassa ezt, és akkor elolvasom, és olyan. Jó, na. Én vagyok a legjobb olvasóm!
Nem.
Mindegy, kiírom, kiszakad, tovább megyek. Aludni, leginkább. Aludni elég jó.
Valahogy megnyugtat, hogy itt olvashatnak, sőt leginkább az, hogy bármikor félbehagyhatnak, hagyhattok, az nem látszik ide, nincs ciki meg nemtom, hogy most akkor sarkon fordulnék hogy "jaj otthagytam a", nemtom, "a kisfiam" - ez jó! kisfiam, már feltéve hogy nem úgy tudom hogy nincs is kisfiad, mindegy, csak van mit ottfelejtened a gázresón vagy más, kellemesen nem közeleső helyen, otthon, vagy ha nálad nyomom a hülyeségemet akkor nem otthon, rád bízom, ez a dolog másik oldala, a fonákja tulképpen: nekem sem kell mindent szépre csinálni, elég ha leírom. Ha eleget csinálom, valami megváltozhat, mondjuk grafomán leszek.
Aha.
Az már nem baj, hogy nem leszek se Józsefatilla, se Eszterházi, komolyan, pont leszarom. Nem dacból (próbáltál már dacolni a székrekedéssel?) inkább könnyebbségből. Nincs értelme feszülnöm. Feszül úgyis eleget mindenki, magamat beleértve - de nem "pláne".
Pláne.
Nincs mód rendbehozni semmit. Nincs mondat, ez. Vége volt, de most itt még vagyogatok. Olvasol?
Hülye aki elolvassa?
Na, derű?

Mondjuk tenyérjós legyen a talpán aki megfejti, hogy mitől lesznek az ember kézfejében az inak csomósak, mi gyűjti görcsbe ott bent a kollagént, hogy évek hosszú során rövidülve a rostok behúzzák az ujjakat, mintha karmokkal kapaszkodnánk, ki tudja, miért, mibe, egyáltalán, van-e oka. Szép neve van pedig, Dupuytren kontraktúra, mintha valami zenei finomság, vagy műszaki lelemény volna, nem pedig titokzatos és a férfiakra sokkal jellemzőbb, örökletes betegség. Viking-betegségnek is elnevezték. Állítólag nem áll fent összefüggés a kezem tevékenységei és eközött: sem gépeléssel, sem feltehetően önkéntelen görcsös kéztartással, a kemény fizikai munka esetemben nyilván kizárható, egyszóval semmit sem tehetek vagy hagyhatok el, ami megállítaná vagy visszafordíthatná ezt a lassú, éveken át befelé szoruló és soha ki nem engedő markolást.
Kivágattam magamból a csomókat, és most gyógyul a bal tenyerem. Akkor határoztam el, amikor egy óvatosan újrakezdett jógamatracon látom, hogy nem érhetett le ez a bal tenyerem, mert kihajlott, rüsztje lett, nem simult, sőt: épp hogy feszült az ujjam, ha súlyt tartott. A saját súlyom alatt megfeszülten, átéreztem testem iróniáját: mintha csak gúnyrajz volnék, önkarikatúra, valami rafinált metafora kifejtése. Tudtam, nem lesz ennek sehogy jó vége, hogy sok idő lesz jó esetben rendbehozni, bajokkal jár még ennek a kísérlete is, és soha sincs rászánható ideje az ilyen hosszabb távú bajnak. Utána kell majd mind járni, hogy vajon fedi-e a tébé, és ha ez mind oké, akkor is végül időpontot kapjak egy leinformált szakembertől, plusz az ember nyilván retteg, mert ha ez nem sikerül, hát hogyan éljen: hogy piszkál dolgokat, hogy gépel, hogy dobol, nyomkod, matat, pöccint, cipel, emelget, fűz, csomóz, bont, ráz, zár, nyit, húz, sőt hámoz, csumáz, szeletel, filéz, ken, kever, hogy fog össze, választ szét, szálaz, hogy mosogat, súrol, sikál, öblít, töröl, hogy tereget, kiráz, felköt, lehúz, behajt, hogyan teker, pödör, csavar, lazít, tapint ki, hogy integet, csettint, csapkod, feszít, lógat, lóbál, hogy ölel, hogy simogat, hogyan tapsol, és hogyan kapaszkodik.
Most ronda heg van a fél tenyeremben, tíz öltés volt (végül megszámoltam, de egy darabig a szemem elől bepólyázott varratokkal így számoltam: vagy kilenc, vagy tíz - egy régi barát pedig zseniálisan kilenc és félre saccolta, engem megnyert!) amit pár napja kiszedett amúgy nagyon kedves, sőt humoros orvosom. Micsoda luxus ez, a balkezemet újra mozgathatni már szinte elfelejtett módokon, ha fájósan is, és habár határt szab még a gyógyuló heg, a lassan múló duzzadás. Milyen ajándék ez, magamnak. Hogy örülök neki, arról kezeskedhetek.
(Egyébként arról is, hogy a hosszú egymondatos borzalmaimnak vége van.)

"Vannak élethelyzetek, amikor a testünk egész énünkkel és egész sorsunkkal azonos" - mégis hogyan ne rettegne bárkitől is miközben ki van szolgáltatva beláthatatlanul, hogy cserbenhagyják amikor csak úgy alakul, amikor csak alkalom adatik egy alternatív forgatókönyvre ahol a sorok közül kipottyanhat mert épp lehetőség nyílt a lába alá és azon át ki lehet őt iktatni és kiírni és behelyettesíteni, hát hogyne rettegne, nekem például pont erről szól az életem első két-három-négy formatív és visszacsinálhatatlan éve, a horizonton egyre távolodó anyahajó után nézni és zavartan kapkodva fejem hogy miért lövetnek és egyáltalán honnan lett ide egyszercsak háborús övezet amikor eddig csak szerettek egyre csak énekeltünk és táncoltunk és úgy tűnhetett hogy ez állandó (nagyjából teljesen hiába filozofál persze egy kisgyereknek valami olyan időperspektíváról hogy "semmi sem állandó", bár eszébe juthatna harmincöt év teltével ha eszébe jut - de nem jut - ahogy megváltozunk egy gondolattól, hogy aztán minden gondolat megváltoztassa amit leírunk, aztán elég körülményes ettől is az írott szót valamiféle állandóságnak tekinteni, ha egyszer körbekörbe rohangálnak a gondolatok a maguk farka után, mármint kiskutyákra kell itt gondolni mielőtt minden átalakulna és újra kéne írni az egészet) amikor a kiskutya se gondolná, hogy majd a pont a sztereotipizált tinik, akiknek görcsös tetszeni és megfelelve lázadni vágyásunk örök gúny céltáblái, nekünk pont hogy tök igazunk van sajnos, mert aki nem tetszettünk eléggé a közegének, akik nem feleltünk meg a köz igényeinek azt simán hagyja az arctalan és lábatlan köz a Maslow-piramis közepe táján megszáradni, ahol nem tud magáról napraforgó létére szabványos és funkcionális mozdonyt képzelni - és pusztán ezek miatt már nem is érezheti magát elfogadva vagy szeretve egyáltalán, legfeljebb ha átmenetileg megtűrve, mert még ha van is aki éppen szeresse és elidőzzön, a sors egy testet öltő élethelyzet, és végül a sokadik helyzet amikor megint kifejezte a sorsot miközben megintcsak valaki másnak a vélt vagy valós igényei felé igyekezettl alkalmazkodni, mintha valami növény de leginkább egy napraforgó a folyton másfelől és más ritmusban és más-más megfontolással de mindig valahonnani napfény, az életadó és feltétlen és nélkülözhetetlen napfény felé, akkor már bizony a sok ide-oda átalakalmazkodásba csak beleroppan a napraforgódzó virágnak a nyaka, és a fejbe belérohad ha maradt is még remény, például arra hogy a következő már másképpen legyen mert nem lehet minden történet mondatról mondatra egy tőről egy kaptafa, és ezért is van hogy az elhagyott templomot le kell rombolni, ami alapvető önfenntartás kérdése: hogy a romokat elkerülhetetlenül ellepjék a gyomok, nyárra teli lesz csalánnal, pitypanggal, csomó zöld kinövés aminek nevét sosem tanulta meg egy percnél tartósabban, és álmaiban sincs semmi növényzet,  nulla, csak emberek és építményeik és a nagy nyüzsgés, egy szupermarket, ahol előrefelé haladunk mind egy végeláthatatlan sorban, kosárral vagy anélkül, mert még a kassza, a checkout felé araszolva is állandó készültség és kattogás hogy rosszul választott és mást kellett volna dönteni és miért nem halad olyan gyorsan ez a sor mint az a másik, hogy hova lehetne és kéne-e állni át, vigyázva átkelni a sorok között; kezemben kosárnyi óvatos optimizmusom, benne törékeny tojás, egzisztencialista csokoládé, sós szotyi, de nagyobbrészt üresség és a tőle elválaszthatatlan bizonytalanság, az ami minden edényszerűnek az értelmét adó belső ürességétől elválaszthatatlan: a bizonytalanság hogy van-e erre fedezetem, hogy alkudozni kell-e a majd pénztárnál vagy hajlandók lesznek nagy címletből, kerek összegű utalványból esetleg visszaadni (ha nem lehet visszaadni, akkor nem lehet odaadni sem, mondja a tranzakciószabályzat), hogy működik-e majd a leolvasó terminál, miközben felszólal a háttérben egy szalon-liftzenésített instrumentális Pénztárosnő Dala: "csak adni, csak adni, csak adni, csak adni, miközben senki sem ad nekem" - világos, mindig csak adni kell egy pénztárnál, még szép hogy a sajátból, az ürességemből ugye mégsem adhatok, hogy nem adogathatjuk egymásnak azt a sok kosárürességet, talán csak nem lehet kilábalni egy szupermarket ajtaján többnyire üres kézzel, sem eltűnni a túloldali forgóajtóban, nem lehet ellenőr-karszalagos kóborkutyák önszerveződő-vidám káoszbrigádjával berontanom hogy elfoglaljuk a kasszákat, felszabadítani ha csak a kutyakekszet legalább, de a biztonsági szolgálat beépült a szerkezetbe, a sorbanállástól a transzferbizonylatig jelenvaló, és "na csináljad rendesen" figyelmeztet talán eleinte dörmögősen bizalmas mackóhangon, bár fölöslegesen hiszen mostanra elég csak a sivatagosan életnélküli nagy kassszás vágánydíszlet is hogy a fegyelmezés érzete jelen legyen, hallgatólagosan az ellenőrzés és ellenérzés végigkísér, hogy mindenféle megkülönböztető jegyekkel kezedben közlekedj az álmaidban is, és tényleg mindegy hogy hová ha egyszer az út maga is szigorú, élethelyzetek azok bizony vannak úgyhogy hol soron hol sorson kívül kell költeni a derűt, keltegetni a belső napfényt hogy folyósodva áradva beragyogja mind a hasznos és kimeríthetetlen ürességeket, legyen egy langyos talpalat lábtalaj, legyen mibe belenőnie az egynyári dudváknak, teremtessék mindenből épp elengedő hogy jusson szünet mindig egy-egy dobbanásnyi, ebben az apró és csillagvizsgálói távcsővel is alig-alig észlelhető különbolygó messzi világa mégis legyen már olyan szíves : : :

Elmondok most mindent, hogy el ne felejtsem mondja, mert mindent elfelejtek, hátul egy nagy lyuk a fejem, és kihullik ott minden, és elmondja megint, túl sok minden, mondom most panaszkodsz vagy dicsekszel, de nem érti, neki a folyton megőrizni, egyre felidézni a történeti életút, rágható feldolgozható egységekbe (kétségekbe!) szortírozott élettörténet megragadható emlékelemekből, csak legózni vele vég nélkül, gondolom magamba, lenyelem, elfelejtem, hogy hová az elveszett, amíg véletlen rá nem taposok, elgurult legódarab mezítlábas futószőnyegen, de már mondja is közben tovább, hogy el se mondhatom erre neki, mennyire fontos pedig felejteni, hogy anélkül soha egy lépést, mert benyel a futóhomoknyi múltidő, hogy a felejtés létfontosságú, emlékezni pedig halálos veszély, de hiába, mert tudvalevően a felejtés a rossz és az emlékezés a jó, erről felesleges is szót ejteni, hogy az emlékeinkben élünk mondja, emlékeinkből javítja is ki rögtön, vagy csak hozzáteszi gyorsan, összetapasztja ezeket a félszavakat valami egységgé ahol nem volt egység, mert az identitás erre épül mondja, persze hogy igaza van gondolom és nyelem és felejtem mint valami pirulát ami hat ugyan de nem jut eszedbe amikor megiszol egy édes barna sörre egy keserű unikumot, aztán filmszakadás amire most is emléksz - eltéveszthető, mondja valaki, az összetévesztés lehetősége milyen szeretetreméltó tény, elkerülhetetlen eshetőség, kétségbe kérdezi erre valaki, kétségbeeshető - elmondok mindent mondja, mondj el mondod mindent, és eszedbe jut mennyit elfelejtettél nem csak felidézni de egyáltalán elmondani, felmérhetetlen mennyiségben a rengeteg visszanyelt mondat és képzelt beszélgetés, barátokkal és idegenekkel, vele is (nem mondod, hogy!) és magadban mindenkivel, kik ezek, kérdezhetnéd (nem kérdezed) és közben meséli meséli emlékezik mindenre, te semmire, ezek persze hozzávetőlegesek, de a kitérők találkozásai olyan pillanatok csupán mint a ködbe vésző taposógép futószőnyegén egyszer felbukkant legódarab, amire rá lehet készülni másodszorra, hogy fájni fog, ha el nem felejted addig, mert ki akar végestelen egy legódarabra lépésre emlékezni vagy emlékeztetni, amikor volt egy házibuli ahol akkori ismerősök és nemismerősök egy nagy lepedőn ülték körbe a legótengert (mintha csak otthon! gondolod, és tessék, megtaláltál egy legóotthont, rakd csak össze) felnőtt buli, beszélgetés és pia, és legózás, összeraktad mondod a kerekes járókeretest, a másikra nem emlékszel, viszont arra igen, hogy érkezett két olasz építészhallgató srác és elkezdtek rakosgatni egészen gyönyörű, improvizált alakzatokat, bárcsak így lehetnénk mindig a többi emberrel érezted akkor (gondoltad volna, vagy sem) és ugyanúgy elszállt ez a jelenet is mint bármi, amit nem mesélsz el, de ezt pont elmesélted, többször is (mindent többször is el kell mesélni!) és hol kezdjem kérdezi, elakad, pedig már rég belekezdett, sokadszorra kezdi és akad, várj mondja volt régen az a magnókazetta meg volt arról nekem egy rajzod, de elveszettem, a fonalat mondod neki azt, inkább kezdjük el ezzel mondod, volt egyszer egy lemez, bakelitlemez teszed hozzá sietve, aztán újra lassan, hogy volt az a lemez, amit egyszer kitúrtál a többi közül egy boltban, melyikben kérdezi, nem emlékszik, biztosan emlékszik, csak be kéne valahogy azonosítani, a boltot kérdezed, igen mondja azt is meg a lemezt sem ártana, mondod neki hogy tudod volt az a bolt, egy utcában, utcában kérdezi hol, hát Pesten, oké mondja hát lehetett volna máshol is, éppenséggel mondja, éppenség London is lehetett vagy az a bazár Izmirben, mondod erre hogy dehogy hát mondtam hogy bakelit mondod, ott csak cédék voltak, emlékszel, háhá nevet nemlékszel, nemlékszem há nevetsz te is, nevetni kell, minden nap kell nevetni és sírni is, ugye, igen, igen minden nap mondja valaki, valaki mondta hogy azt kell (gondolta igaza volt?) hogy mindkettő elűzi a halált, nemlék, nemlét háháhá, minden álom egy-egy poén gondolod magadban (vagy ezt kimondtad?) az álomfejtés olyan hogy leesik a poén mondod újra (újra el kell mindent mondani) hiába hogy nem vicces, egyszer azt álmodtad mondja hogy a szíved fölé odanőtt egy segglyuk a mellkasodra, onnan szivárgott ki minden és papírlapokra törölgetted, hát ez gyönyörű mondod de most nem mindegy, hogy emlékezni ilyenekre vagy elengedni, próbálsz kibúvót keresni és érzed hiába, feszengsz hogy tovább is van de nem mondja tovább úgyhogy nincs tovább, hát ezt lehet hogy nem fogom tudni kitörölni mondod erre, az emlékezetemből, ugyan már mondja mindenki álmodott ilyet, írd csak le mondja, és leírod, és tudod hogy írni és olvasni nem emlékezés, az író és az olvasó között távolság tátong (drámai, sok! mondod, nem sok, mondja erre félmosollyal, dehogyis) ahogy jelen van az író ott is ahol nincs jelen, és az olvasó ugyanígy, egymás jelenlétét feltételezik ott, ahol és amikor eleve sosem voltak, hogyan mondjak el mindent, amikor itt vagy és ott vagyok én is, hanem ez folytatható lenne, hagyjuk hát abba, hagyjuk is inkább abba mondjátok, felejtős.