Mikor nézel ki az ablakon, ahogy áthaladtok a hídon, a villamos meg te, és úgy ahogy a két pont közti állapot átmenete is megrohan, a múlt kikerülhetetlen jelenléte is ami ideig kerülgethető ugyan, de bárhogy forgatod már se magadhoz nem ölelheted többé, se el nem menesztheted, mivel egymáshoz tartozóak lettetek a robogásban, a jövő felől vagy a jelen felől de bizonyára a jelenlevő múlt kísér utadon mikor nézel ki az oldalablakon dél felé a panorámába, ezerszer látott képszerűség amin te magad is egy mozgó testben álló testként veszel részt, a kívülálló megfigyelő szemében csak harmadrangú tartozéka lehetsz annak az összérzéki csalódásnak, annak a konvenciónak, hogy volna itt egy város és az mozgásban van, pedig nem mozog itt az a semmi látnivaló, egymagad állsz az álló ablakkép előtt és egyszer csak rá is látsz egy máshol, más korban jártadból szinte észrevehetetlen valóságrészletre, egy helyre ami előtt épp ténylegesen, prózaian is elhaladsz, feltűnik egy jellegzetes torony amit eddig valahogy soha meg sem láttál, nem is tudnád beazonosítani hogy mihez tartozhat pedig minden szegletét bebolyongtad a városodnak és elkallódtál kibogozhatatlanul a domborzatán, és csak abból tudod hogy templomtorony, mert az messziről látszik, szinte kiböki a szemed, fenyegető érzet társul hozzá, támadás és kihívás ami készületlenül ér és zavarba ejt, mert a hit az a fegyver, az a saját ami mindenkor mindenhogyan ellened fogható, hogy zavarodban már azt se tudd a tekintélyt parancsoló torony árnyékában hogy mi is az amiben nem hiszel vagy hogy miért is, csak iszonyodva köpöd ki a szót hogy „hit” mert nem lehet egy szóval hinni, pláne nem lehet hinni egy szóban még ha ige is történetesen, ahogyan az ideológiai szószt általában nevezni szokás, mintha bizony az ige valami kivételes hitelt érdemelne vagy mintha ne lehetne szó nélkül hinni, kód és szemantika és tételek és ismételhetőség nélkül egyszeri és csodálatosan leírhatatlan módon ahogy a múltad is egy azt megemésztő megfogalmazottság híján tör be a képbe, egyenesen az ablakon át, bár tudod a hidad alatti folyam hangján a jó templom az csakis rom lehet, egy kudarcot vallott építmény ami romba dőlt a saját súlyától, és erre az összedőlés tényére csak körülményként rakódhatott hogy ledöntik, ledózerolják, lebombázzák, leégetik, nem, ez nem lényeges a templomrombolásban, ahogy a híd is csak látszólag híd, valójában mindig is a semmibe nyúló móló, egy csalódásra ítélt hídkezdemény, amivel megpróbálunk átívelni a felejtésen, ahogy a szentélyre is úgy emlékezünk (na igen) ahogy leromboltatott és valami köztes, áthidaló állapotban halad egy lehetséges rekonstrukció felé, a saját múlt egy újraépítés tervrajzában elmesélve, a jövőt újragondoló múlt, és ami természetesen mindenkor befejezetlen múlt, aminek alkotóelemei az a szöveg, amivel újjá teremtjük a saját áthidalásnak potenciálisan nemlétező túlpartját, és ez olyan történet, amit csakis kifejezetten lerombolt szentéllyel lehet elmesélni, mert a már újraépített szentélynek ehhez az égadta világon semmi köze, ehhez nem is kell épület, sőt épp hogy az épületnek a hiányáról szólna ez a zavarosan hallgató szürke folyó, amire ránézned is gyönyörűségesen hiábavaló, mert elnyel mindent, hangot és szót, tekintetet, uszadékot és hajót, hídszakadást, vízihullát, követ és templomot, és mélyen hallgatsz te is, hiába hogy nincs már rajtad fülhallgató mégis megszólal egy zene emléke aminek semmi zenei jelentősége nincsen, csak szöveg nélküli szürke folyam, egy Animals on Wheels szám és az előadó (ki tudja egy vagy több ember, egyáltalán ember-e vagy gép generálta) mintha csak a villamosozás kommentárjaként jegyezné magát és az eltűnés jegyében jellegtelen és felidézhetetlen zeneszámot, aminek a múltból félig emésztett címe merül fel, Build a Church With Your Fear, félelem amiből templomot emelhetsz, csakhogy nem alapanyag a félelem hanem egy kétségtelen gyengeség ami kompenzálást követel, anyagnak pedig ott a nyelv, erről pedig bőven értesültél amikor megpróbáltad a Másik Nyelven, történetesen angolul élni a félelmed mondván azon legalább nem ért anyanyelvi trauma, fogózkodás nélkül is megállsz a villamosodon, úgy egyensúlyozol mintha meg sem mozdulnál közben, de nem lehet ennyivel kitrükközni az életet, nem mintha ne próbáltad volna meg legalább, nincs menekvés sem a nyelvbe, sem az egyensúlyozásba, de nincs az templom se hogy otthont adjon, hogy önmagadtól menedéket, túlpartot magadnak építhetsz a félelmedből építkezve, soha nem érhetsz úgysem a végére ahogy a katedrális legendája is odaát például Lundban, amit akárhogy is épített az ördöggel szövetkező főépítész, hogy emeli csak emeli a falakat mikor annak az utolsó befejező kőkockája mindig is hiányozni fog, nem is számít honnan haladsz hová mert odafent is csak folyó van, csak egy formát öltött hiány, mint a szürke kődarab az Öreg íróasztaláról, a furcsa poliéder a Dürer metszetéből, a Malevich négyzete, ami megtestesíti azt a hiányt ami életben tart, és véget vethet mindennek az amivel a pont a templomépület fenyeget, amit építesz, a bizonyosságával ami sziklaszilárd, miközben ott vagy amikor nincsen túlpart, Work in Progress, csak halad előre az elmúlás önmagába, elmúlik folyton minden, maga a múlás az egyetlen konstans, mert a múlás nem múlik, csak nagy ritkán megáll az emberben az ütő, és akkor megáll kicsit a múlás, a múlni vágyásod meg az élet maga, amikor kicsike halálon döccen át a szíved nem metaforikusan hanem egészen szervi módra, mintha épp átdöccennénk az Egyenlítőn mint valami fekvőrendőrön, a szív csak ver összevissza egy kalimpásat mikor eltűnik alólad a „mikor”, megfeledkezhetsz róla hogy tiéd-e a test és hogy külön van-e valamitől, benne vagy vagy kívüle nézed a várost, magad véted-e el a ritmust, ha éppen dobolna a tested, amiből akkor egyetlen tachykardiális kisiklás kerekedne mint ritmus, és vagy sikerül még utánanyúlnod vagy elveszted az irányítást, el a fonalat és a történet nélküled íródik tovább valamerre valakinek a szavaival, mert amikor útjára ered egy mondat az olyan mintha egy önálló akarat volna, élőlény, saját iránnyal és szándékkal ami változhat és tekereghet, félrefordul és visszatér, elkalandoz a zavaros részletek felett, saját farkába harap, ennek is vagy tudatában van vagy sem, ahogy olvasóra is vagy tekintettel lehet vagy (na de melyikre?) vagy sem, ahogy épp a szövegszeszély diktálja, és vagy elvezet abba a rejtett belső térbe, amit másképpen nem is lehetne bevilágítani mint egy folyamatos figyelempászma fényénél, bárhova is halad nem zárulhat rá a sötétség, amíg csak ki nem alszik.

Pakolászom a poggyászt, dobozokba, kupacokba, rendbe, és ebbe minduntalan valami belezavar vagy belezavarodok, de sosem ismerem már ki magam a magam pakolászásán, és bár idővel egyre kevesebb lett a tulajdonképpeni tulajdon és egyre tárgytalanabb is maga a poggyász, a rendcsinálás igénye vagy inkább görcsös kényszere annál nehezebben teríthető szét, úgymint minél kevesebb a szőnyeg annál kevéssé lehet alásöpörni a folyton összeomló belső szerkezet iszonyatát, ami annál elkeserítőbb és kétségbeejtőbb, minél inkább pakolászom, mert hát az van pont amit csinálok, valami szerkezet, valami rend ami megállna, gerincesedne, csak ne volna untig rajta ez a roppantó súly, ami alól épp hogy szabadulni igyekszem a rendrakással, sikertelenül és frusztrálóan a roncstelep udvarának házirendjének minden rám nehezedő felelősségével, mert már csak abban reménykednék, hogy megfelelő rendszabályzással nem jelent majd veszélyt másokra ez a tér, már magam ennél romosabbá ha nem is tehetem, hiszen összeomló rendjeim rétegződő rutinná válnak, előrejelezhető, várható az összeomlás és kudarc, ami rémes és elviselhetetlen egyfelől ha más nem akkor érzelmileg, de az a tétel is legalább rombadőlt párszor hogy 'mindig van lejjebb', ugyanis nincs, ennél nem megy lejjebb a teherlift, ez az a koppanó mélypont ahol már sokszor megtörtem, és tudhatom legalább ezt, hogy bizony, lejjebb már nincsen, arról csak fecsegjenek az emberek, hogy az ilyenolyan nyomorúságok, mert álmodik ugye a nyomor, és én is álmodom vele, álmomban pedig mindig csak átalakulóban vagyok, folyton saját magamból alakulok át sajátmagammá, és nem tudhatom, hogy lesz-e vagy van-e egyáltalán ébredés, vagy hogy mik ezek az epizódok a koppanások között, úgyhogy csak szoronghatok, hogy nem történik-e nagyobb baj, például ha valaki mást is lehúznék ide magammal, kinyúlok mint valami mitikus szörnyeteg a saját magánpoklomból, ahol az öröm és szeretet is mind az összeomlás epizódja, ahol omlik és omlik az ég is a fejünkre, de ha volna plafon hát az is, és arra ébredek és arra is alszom nehezen el hogy jönnek, jönnek, csalódás, szemrehányás, jogos panasz, bírálat, elutasítás, menesztés, mellőzés, botránkozás, közöny, elidegenedés, értetlenség egész lavinái, én meg egyre rakosgatom rituálisan ugyanazokat a szaraimat ide-oda és pislogok bután és nézem azt az ismerős padlót mintha az eget (ami az imént szakadt megint le, rosszul rögzíthettem valamit, vagy rossz anyagból volt eleve az egem) mert a padló onnan ismerszik meg ahogy szilárdan arconcsap és nincs őnála már lejjebb, ez hát a padló, csak tudnék rajta járni legalább, nem mintha lennének még különösebb járnivaló irányok leszámítva azt az egyet, hogy érzem a vonzódást ellenállhatatlanul észak felé, a mágneses sark húzását, és szeretném követni, szeretnék elindulni valaki felé és megint szeretni, csakhogy ha az ember rendezetlen akkor jobb is hogy nincs átjárás mert életveszélyesek a terepviszonyok, a kilátástalanság padlóperspektívája ugyanis fertőző, ön- és közfertőző, mi elől futni lehet egy ideig éplábúan és edzett szívvel-tüdővel, akár még fel is lehet loholni valami magaslatra szétnézelődni, de magán a hegycsúcson nincs élet, csak életkilátás, és ha már kiláttál a saját nyomorból, nincs hová többé menekülni, nincs haza, sem visszaút, csak futkoshatsz egyre fel a hegyek közé amíg tönkre nem mentél egészen a saját életberendezkedésed pakolászásába, ahol a számtalanszor ripityára tört dolgaid is mind te vagy, ahogy a kilátásaid és futásaid, a használhatatlan elrendezés és a le-ledőlő bútorzat, a helyzet és a reflektálás, mind csak magadba van zárva, és hogyan is engedhető ebbe más, minek is volna megosztható, mit tudok nyújtani ezzel amikor egy monológ az egész, zörög és következetlen, ez a magába záródó ördöglakat, amit lassan már csak megszokásból piszkálgatsz mert a nyitás nem visz előbbre, mert a repteret ha például emigrálsz teliszórhatod a veszélyes anyagokkal megrakott és őrizetlenül maradó poggyászoddal és mind egy szálig - mint be is mondják a hangoson - elszállítják és megsemmisítik, nagyon helyesen hiszen ilyesmit szerteszórni gyakorlatilag terrorcselekmény, csakhogy amikor ülsz fenn a fapadon és a gép monoton zúgó altató rezgésére óhatatlanul elbóbiskolsz, akkor álmodsz vagy sem, de újból csak ugyanabba ébredhetsz ahol elindultál, ahol ott állsz a saját poggyászpusztád közepén a földön, és mindent de mindent megtehetsz a szabadulásért ami csak eszedbe juthat, még le is írhatod, hátha épp az írott szóvá nemesbített fecsegés tesz valami számot, egy hogy mint palackposta bár a segítségnek még a gondolata is kacagtató, és kettő hogy a folyamata a mondat előállításának és folytatásának, az valami flow, önterápia, maga a rendrakási művelet és poggyász-szortírozás, de szövegesítve, hogy a nyelv és a szöveg rendjét és mondatszerkezetét kölcsönözze a rendezésnek, ami ezáltal túlléphet – végre – a rendszeriség problémáján és nekiláthatsz mondatról mondatra artikulálni, elindítani és be is fejezni a folyton önnyakába omló anyagod krónikáját, leltárát, történetét, narratíváját, amit maga a mondatszerkezet alakít, hogy mi mi mellé van rendelve, mi alá, mint valami szöveges töredezettség-mentesítés, ami ugyan éppúgy eltarthat a végtelenségig – hiszen a mondat egyfelől variálható, másfelől egészen szabadon nyújtható és bővíthető – ahogy a mondattalan pakolászás is, ám eredménye, a mondat mégiscsak kilép saját határain a bezárt rendszeremnek, és ha nem is rögtön ’jelent valamit’ de egyfajta mértékegysége a tevékenységnek, a próbálkozásnak, prózának, ami mondatonként szétszálazza életem romhalmazát, és szerkezetet ad neki (kölcsön), hogy azt ne mondjam, reményt, és talán még halkan azt is megelőlegezem, hogy értelmet.